A kiadást Hargita és Kovászna megye önkormányzata támogatta, partnerük volt az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület, valamint a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. A könyv három nagy tanulmányt tartalmaz. Szekeres Attila István heraldikus a székely közösség címerét tárgyalja, Pál-Antal Sándor akadémikus a székelyek pecséthasználatát, Mihály János történész a székelyek zászlóhasználatát ismerteti.
Szekeres Attila István bemutatja, hogy a régi székely címer legkorábbi ábrázolásai a 15. század második feléből maradtak fenn kőbe faragva a bögözi református és a székelyderzsi unitárius templom egy-egy gyámkövén, valamint festett formában az 1510 körüli évekből a székelydályai református templom szentélyének mennyezetén és a Csobotfalván épült csíksomlyói római-katolikus plébániatemplom egyik oltárának lábazatán. A címerek mezeje vörös és nem kék, mint a korábbi szakirodalom jelezte. A régi székely címer fennmaradt pecséten és egy 1601-es zászlóábrázoláson is. Ez három közigazgatási címerben él tovább: Marosvásárhely és Székelyudvarhely város, valamint Háromszék, ma Kovászna megye címerében. A nap és a hold Báthori Kristóf, Erdély vajdája 1580-as emlékérmén jelenik meg először, majd a későbbi erdélyi fejedelmek pecsétjén és pénzérméin a sassal és a hét bástyával, valamint az aktuális fejedelem családi címerével közösen. Arról, hogy Erdély címerének alkotóelemei mit jelentenek, az 1659-ben Szászsebesen tartott erdélyi országgyűlés határozott. A 3. törvénycikk kimondja, „az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas, (…) a székelységnek légyen egy fél hold és nap, (…) a szászságé légyen hét kolcsos város”. Hivatalosan ekkor törvényesítették a székely rendi nemzet jelképeit: a napot és a holdsarlót. A székely „nemzet” címerének mázai a szokásjog alapján alakultak ki, hiszen természetes volt, hogy az égitesteket kék mezőbe helyezzék, s a nap arany-, a hold meg ezüstmázat kapott. A nap és hold mint a székely közösség jelképe bekerült Erdélynek 1765-ben Mária Terézia királynő által adományozott címerébe. E címert szerkesztették be az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe negyedik mezőként. A királyságra utaló jegyektől megfosztva 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként, majd 2016-ban bővítette a sas fejére helyezett királyi koronával. Ezáltal, közvetve bár, de Románia címere székely jelképeket is tartalmaz.
Pál-Antal Sándor tanulmánya a székelyföldi intézmények által az idők folyamán használt címeres pecsétek történetét ismerteti a legrégebbi pecsétek megjelenésétől 1918-ig. Négy részre tagoltan foglalkozik a székely „nemzet”, a székely székek, a székelyföldi városok és községek címeres pecsétjeivel. Az idők folyamán két székely nemzeti pecsét volt használatban: a régi és az új. A régi pecsétről szóló legkorábbi adat 1540-ből származik. Ennek mezején egy kivont kardot tartó páncélozott kar látható, a kardon átszúrt szív és medvefej. Az új nemzeti pecsét 1659-ben készült a fennebb említett országgyűlési határozat alapján, és azt 1867-ig, Erdélynek Magyarországgal történő egyesítéséig használták. A székely széki törvényhatóságok közül Aranyos-, Maros- és Udvarhelyszék a 18. század közepétől kezdett használni az uralkodó által jóváhagyott címeres pecsétet. Ez előtt bizonyíthatóan csak Udvarhelyszéknek volt saját pecsétje. Háromszék pecséthasználatának a kezdete homályba vész. Címeres pecsétjeiket a székely székek 1876-ig, a székek felszámolásáig használták, de kisebb módosításokkal átvették azokat a székek helyébe lépett vármegyék. A tíz székelyföldi város közül csak Marosvásárhely volt szabad királyi város, 1616-ban kapta ezt a kiváltságot. A többi mezővárosi ranggal rendelkezett. Legrégebbi pecséttel – a 16. század közepétől – Marosvásárhely rendelkezik. Székelyudvarhelynek a 17. századtól, a többieknek a 18. század második felétől volt saját címeres pecsétje. A falusi közösségek címeres pecsétet 1846–1848-ban kezdtek használni. Ezt megelőzően csak egy pár vásártartási joggal rendelkező település készített és használt saját pecsétet az 1830-as években. A községi pecsétek jelképeinek jó része a hadakozó múltra (kivont kard), valamint a székely címerre (a nap és a félhold) utal.
Mihály János tanulmányában arra keresi a választ, hogy az évszázadokon át katonáskodó székelységnek milyen hadi jelvényei (zászlói, lobogói) lehettek vagy voltak. Alapos kutatás, analógiák és közvetett adatok alapján igyekszik bemutatni ezeket a kezdetektől szinte egészen napjainkig. A tanulmány feleleveníti a középkori Magyarország zászlóhasználatát, az Erdélyi Fejedelemség korabeli hadi zászlait, amelyeken már egyértelműen a székelyekhez köthető jelképek is megjelennek. E zászlók közül néhány a ma használt székely zászló előképeként határozható meg. Mihály János a székely közigazgatási egységek (székek, vármegyék, városok) által használt vagy különböző alkalmakra, eseményekre készíttetett zászlókról és lobogókról is ír, ismerteti a 18–20. század nagyobb hadi eseményei (kuruc szabadságharc, 1848–1849. forradalom és szabadságharc, első világháború) során készíttetett és használt zászlókat is. Tanulmánya a székelyföldi városok 1941-ben tervezett zászlóinak ismertetésével zárul.