Amikor Kolozsvárra érkeztem, hetekre befogadtál; a zongora melletti ágy az ablak alatt később is az enyém volt. Bármikor mehettem. Egy videóklip forgatásán a stáb, akit a lakásodba beengedtél, átrendezte a stílbútoraidat, és én az arrébb tolt zongorára könyökölve merengtem ki az ablakon. Aztán visszanéztem, és sajátos kaján mosolyoddal mondtad: „Milyen szépen szenvedsz a nagy kalap alatt.” Jót röhögtünk. Mindig, mindenen és mindenkin. Ilyen humorérzékkel ritkán találkoztam. De megbocsátható volt bármilyen csipkelődésed, mert legjobban saját magadat figuráztad ki. Ritka adottság az önirónia. Sok mindenen átsegít. És ilyen elegáns, nagyvonalú, ízig-vérig úrinőt sem sokat ismertem. Amikor az elegancia, a nagyvonalúság belső tartás. A leghétköznapibb ebédnek is megadtad a módját. Amikor a szőlő mellé kis tál vizet tettél az asztalra, megjegyeztem: „A Koldus és királyfiból sejtem, hogy ezt most nem kell meginni.” Ezen is röhögtünk. Én eljöttem Kolozsvárról, de még visszajártam. Aztán egyre ritkábban, és telefonon is már csak ünnepekkor hívtalak...
A kollégával kevés szót váltunk. Ő nemrég veszítette el az édesapját, én édesanyámat. Most úgy állunk egymás mellett, mint két újból elárvult gyermek. „Itt lakom nem messze tőle, többször kellett volna megkeresnem” – mondja.
Idő előtt tűntél el a színpadról, nem saját akaratodból. Pedig még lett volna dolgod bőven. Nehezen, de – ezt is – méltósággal viselted. De a színházba nem jártál többet.
A kolléga néha az órájára néz. Nem tiszteletlenségből, próbája van. Este bemutató. „Jövök az előadásra” – mondom. Aztán kérek tőle egy papír zsebkendőt, többet nem beszélünk. A szertartás után elsiet, én a többi (kevés) ott lévő kollégával bandukolok lefelé a Házsongárdból.
„Drága Ibus, én ma este elmegyek a színházba. Megbocsátasz?” Talán nem veszi jó néven, de a nagyvonalúsága felülkerekedik, és nem haragszik. Mert szeret.
A színháznál bemutatóra gyűlnek az emberek. Az épületen ott a fekete zászló. Vajon hányan tudják, hogy kiért? Mulandó, amit mi csinálunk, ezt te is tudod. Hogy a fiatalok nem ismerik a „régieket”, nem az ő hibájuk. Amikor Tarr Laci bácsi ravatalánál díszőrséget álltunk, sorunkra várva megkérdeztem az egyik igen tehetséges, fiatal kollégámat, hogy mit tud erről a remek színészről. „Nem sokat.” Meséltem kicsit neki, tanárom is volt. Ilyen a sorsunk. De a tiéd ennél is méltatlanabb. Még gyászőrséged sincs.
Nem szeretek első sorban ülni, de ma este ide szól a jegyem. Kíváncsian várom a következő másfél órát. Egy átlátszó függöny mögött ott ül a kolléga. Milyen lehet neki ez a mai „átlépés”? De profi. A legjobbak közül való. Biztos, megoldja. Micsoda szombat...
Egy nem mindennapi kísérletnek vagyok tanúja ezen az estén. Különleges. És igen, drága Ibus, nagyon más, de nem rossz. Te nem tudom, mit szólnál (csak sejtem, és biztos, hogy kacagnánk). De hidd el, nem rossz. Azért még szeretsz, ugye? Öröm nézni Miklóst. Pontos, letisztult, szinte hibátlan (persze ilyen nincs), nagyszerű munkát végez. Légy rá büszke! Más világot élünk, de ne haragudj ránk, csak szeress minket. Mi nagyon szeretünk.
Másnap alig látok hazavezetni. Havas eső, kamionok, elvétett autópálya. De szól a zene, csak megérkezem.
Micsoda nap volt ez. Micsoda szombat...
László Zsuzsa