Apám mesélte, a két világháború között történt, hogy megtakarított pénzével tért haza a tengerentúlról egy falusfele, és egyéb csodadolgok közt felszerelte a falu első fürdőszobáját is házában, ahol aztán a kiterjedt rokonság először kerülhetett kapcsolatba a vízöblítéses kultúrával. Azon a székely atyafin végül nem fogott a külföld csábítása, az én volt barátom már másképpen viszonyul mindehhez. Belejátszott-e vajon döntésébe, hogy része volt a honvágyellenes ,,elvonókúrában", a kilátástalan évtizedek tapasztalatában?

Beszélgetésünket a tömörítés kedvéért monológgá alakítva közlöm. A kérdéseket nem nehéz kikövetkeztetni, mindig az indítékok érdekelnek, de csak megterhelnék a szöveget. Mióta valamennyien a nagy ,,világhuzatba" kerültünk, s megnyílt az elfelé vezető út, többszörösen is tanulságos a vonzások és taszítások e történeteit meghallgatnunk.

Elszakad a cérna

A ma 58 éves Kocsis Imre érettségi után műszaki rajzolói oklevelet szerez, és az ország egyik mamut hűtőipari vállalatának, a Tehnofrignek lesz alkalmazottja a sokoldalúan fejletlen, sőt, alultáplált szocializmus éveiben és a kincseiből kiforgatott városban.

— Egyebek mellett két közvetlen okom volt arra, hogy elhagyjam Romániát. Beadtam a kérvényt, hogy Magyarországra látogathassak két gyerekemmel — emlékszel, kétévenként egyszer engedtek ki —, már össze voltunk csomagolva, s hát elutasítottak. De minden indoklás nélkül. Mondom a román rajzolónő kolléganőnek, né, nem adták meg az útlevelet. Mire ő, hogy elintézi nekem. Egy falujabeli, volt traktorista az útlevélosztály főnöke. Elkísért a pasashoz, az megígérte. Két napra rá telefonálnak, menjek az útlevélért. A hivatalnok a milícián előveszi a két útlevelet, és hozzáteszi: a két gyereknek nem hagyták jóvá. Ránéztem, és abban a pillanatban elhatároztam, én ide vissza többet nem jövök. Na de a munkahelyemen állandó nyomás alatt voltunk. Március volt, mi, magyarok húsvétra szépen felöltöztünk, ráveszem a köpenyt az ünneplőre, megyünk termelési gyűlésre, ketten voltunk magyarok a tízből, a diri végig engem szidott, hogy követni kell a tervezett termék útját stb. Pedig nem én voltam a legrosszabb, most jártam ott 25 év után, az általam tervezett prés még mindig működik!... Na, de nem először történt, tudtam, a magyarságom miatt van. Egy dühös megjegyzésem után ünnepnapokon mindig engem osztottak be telefonügyeletesnek. Tele volt már a hócipőm velük. A millió egyéb okot te is ismered.

1986. június 27-e volt, megnyugtattam a gyerekeket, hogy fognak ők külföldre menni, ne féljenek, s elutaztunk. Prunner Vili barátommal megbeszéltük, jönnek utánunk, és az EMKE előtt találkozunk. Több nap vártam őket déli egy órakor, de nem jöttek. Na, háromszor jártam az osztrák követségen, hogy vízumot szerezzek, de elutasítottak. Akkor tartották éppen az első Hungaroring versenyt. Réti Csaba barátomat is elutasították, elhatároztuk ketten: megyünk neki a határnak! De Győrnél elváltunk, mi Sopron felé tértünk. Elérünk Kopházához, egy nyíl mutatja: balra az osztrák határ. Betérek, hát jön szembe egy kolozsvári rendszámú Dacia. Na, mondom Évának, ezeket visszafordították. Félre akartam húzni, de egyszer csak már ott vagyok a sorompónál. Behúzok balra, ahol a nyugati autók álltak a vámnál, erre hátraküldtek, álljak sorba. Várakozunk, idegesek voltunk mind a ketten. Még állt két autó előttünk, mondom a feleségemnek: már bronzérmesek vagyunk. Jön egy köpcös, vörös hajú: útlevélvizsgálat! Odaadom, nézi, észreveszi: nincs benne osztrák vízum. Rávágom: nekem azt mondták, nem kell. Húzzak félre a vámház elé! Ott várakozunk, szívjuk az egyik cigit a másik után. Mondom Évának: ezek most hívják fel a román követséget, lehet, bilincsben megyünk haza... Egyszer jön egy magasabb rangú, s kérdi, átestem-e már a vámvizsgálaton. Mondom, nem, mire odavezényel. Nézik, egy bőrönd volt mindössze nálunk, fehérnemű, ruhanemű. Kérdi a főnök: hány forint van nálam? 800 volt. Na, az sok, csak 500-at szabad kivinni! Van-e pénzbeváltó cédulám? Nincs! ,,Akkor tegye zsebre!" Rendes pasas volt. Kivezet az autóhoz, és kérdi: Gyerekek vannak-e? Mondom, vannak, de a románok nem engedték ki őket. Kérdi, hova akarunk menni. Mondom: a feleségem bécsi unokatestvéréhez. És onnan? Azt feleltem, nem tudom. Erre kezet nyújtott: Sok sikert az életben! Nem jött, hogy elhiggyem: mehetek arrafelé? Bólint, hogy igen... Lehajtottam a dombon, az osztrák határőr bele se nézett, csak beütötte a két pecsétet, és intett a kezével, menjek tovább. Ráhajtok az országútra... te haver, gondolkodni sem tudtam! Mondom Évának: innen visszaút nincs! Úgy elkezdett szegény sírni. Pedig közösen terveztünk, de az az érzés, hogy kijutottál a szabad országba, és vissza nem térhetsz, leírhatatlan. Aki nem esett át rajta, nem tudhatja, milyen.

Bécs és a láger

Ezek szerint a magyar határőrség már akkor másképpen viszonyult a romániai magyarokhoz, mint korábban, a disszidálni kívánók számíthattak hallgatólagos közreműködésére nem csupán a keleti, hanem a nyugati határon is. Kocsis Imre nyugatra kijutva jogilag mihamar rendezhette helyzetét, csak a menekültek számára felállított intézményt kellett megkeresnie. Amit mesél, a kelet-európainak már történelem.

— Megy egy ember egy kaszával az út szélén, kérdem, merre van Viena. Beszéltem elég jól németül, de a fővárost ők másképp nevezik. Á, Wien! Hajtsak csak előre, minden út oda vezet. Térképet nem mertem vinni, nehogy belekössenek. Beérünk Bécsbe, leparkolok, elindulunk, kérdezősködünk, végül egy sétálóutcán ki van írva: Polizei. Fiatal, 25 éves zsaru volt, azt hitte, nem találok vissza az autóhoz, eltévedtem. Megmagyaráztam, nem kívánok visszatérni Romániába, erre egy térképen megmutatta, hogyan jutok a Westbahnhof melletti Interpol irodához. Nos, várni kellett, négytől fogadtak, sétáltunk egyet, s mikor jövünk vissza: két hátizsákos fiatal. A feleségem: te, ezek székelyek! Mind a négyünket elirányítottak egy irodára, ahol vonatjegyet kapunk Kreistkirchenbe, a központi lágerbe. Mondom: mi kocsival megyünk. Eltévedtünk, rossz helyt hajtottam le az útról, egy faluban motorbiciklisek kezdtek keringeni körülöttünk, akkor vissza, végül éjjel egykor érkeztünk meg nagy fáradtan. Egy szőke nővér — lengyel volt —: menjek csak vele. Rendőrök felvették az adatainkat, ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek. Tizenegy napon át be voltunk zárva, mert ünnep volt, és olyankor ott senki nem dolgozik. Végül interjút készítettek velünk: miért jöttünk el, és mit akarunk kezdeni ott? Én őszintén elmondtam, kisebbségi voltam otthon és elnyomott. A politikai menedékjoghoz már az is elegendő lett volna, hogy a gyerekeket nem engedték el velünk együtt. Említettem, hogy Évának egy unokatestvére kinn élt Linz környékén. Kérdezték, hova emigrálnék. Ugyanis, ha megkapod a politikai menedékjogot, akár ott is maradhatsz. De én még nem döntöttem.

— Tizenegy nap után már járhattunk-kelhettünk szabadon. Nagy kastélyban volt a szállás, egy nap háromszor vittek le kajálni, de úgy volt megcsinálva, pszichikailag próbára tettek, nehogy azt hidd, ott kolbászból fonják a kerítést. Fürdő és vécé együtt volt férfiaknak és nőknek, ha Éva zuhanyozott, én őriztem az ajtót. Tömegszállás, 60—70-en egy hálóban. Akadt magyar polgár, aki mikor meglátta, milyenek az állapotok, kérte ki az útlevelét, és ment vissza Magyarországra...

― Az interjúval egy időben megvizsgálták, ki bűnöző, s volt, akit bilincsben vittek el. Miután kiengedtek, a Caritashoz, a World Council of Church-hoz és más jótékonysági szervezetekhez lehetett fordulni, azok felírták, Kanadát, Ausztráliát, Afrikát, az Egyesült Államokat, mit választasz célországként. Maradhattam volna Ausztriában is, de éreztették velünk: auslanderek vagyunk. A fene egye meg, mondtam Évának, eleget éltem ilyen megkülönböztetésben, inkább oda menjünk, ahol mindenki bevándorló. Először Ausztráliára gondoltunk, de az olyan messze van, hogy borzasztó. Utána Kanada jött szóba. De annál már jobb az Egyesült Államok, ott mindenki emigráns.

Szocialista emberexport

― A menekülttáborból kikerültünk, és Ober-Österreichba osztottak be minket egy panzióba, Linz mellé egy kis faluba, Hippingbe. Apró település, de gyönyörű, hegyi tavak, üdülőhelyek. Aki oda került, az már Bécsbe nem mehetett vissza, más tartományba sem igen. Október 12-én mehettünk az amerikai nagykövetségre menedékjogot kérni. Megpróbálkoztunk még a svédekkel is, de keresztet kell vetnem, hogy nem sikerült, mert utóbb jártam ott, és láttam, miként bánnak a bevándorlókkal. Az amerikai nagykövetségen csak öt percet tartott a kihallgatásunk, tudtak mindent rólunk, hazudnom nem kellett, őszintén mondtam el mindent. Akadt magyar, aki két órát időzött benn, és mégsem kapta meg. Nos, minket befogadtak, úgy volt, már december 1-jén kiutazunk.

Miért ment olyan simán? Az erdélyiek kilencven százalékát befogadták. A magyarországiaknak már csak a harmadát. Olyan indokot kellett felhozni, ami politikai diszkriminációra utalt, én a munkahelyi dolgaimat, a gyerekeket hoztam fel.

― Jaj, a gyerekek, ők még otthon voltak. Még a lágerben egy református és egy katolikus papnak is az volt a véleménye, két évbe is beletelhet, míg a gyerekeket kiengedik. El voltam keseredve, hogy az nem emberi. A két fiamra apám és a sógorom vigyáztak, de mellettünk lett volna a helyük. Mindent megpróbáltam. Bécsben az ENSZ épületébe is elmentem, de hiába. Akkor találkoztam egy romániai szász pappal egy településen, ahol mind romániai németek laktak. Ez a nagydisznódi lelkész, nagyon rendes ember, azt mondja nekem: Szerezz pénzt. Jó, de honnan? Nem engedték, hogy dolgozzunk. Mindegy, kérdem: mennyit? Úgy 300 dollárt. Egy jó haverom a Majális utcából, Bíró Robi, aki kivándorolt Izraelbe közben, a nagyobbik fiam keresztapja volt. Felhívom telefonon. (Minden hónapban kaptunk egy kis zsebpénzt különben, azt én mind eltelefonáltam. A kocsimat rég eladtam valami magyaroknak, azok lopni mentek vele, a rendőrség kijött hozzám, szerencsére fel tudtam mutatni az eladási szerződést, ezt megúsztam szárazon. A pénz azonban elfogyott.) Mondom Robinak: a pap azt ígérte, kihozza a keresztfiadat és a kisebbiket, de kellene hozzá 300 dollár. És a srác elküldte a pénzt. Évának levelet kellett írnia Elena Ceauşescunak címezve, hogy mint anya bizonyára megérti a másik anyát, mi Románia ellen nem vétkeztünk stb. ― ilyen blabla, ismered ezeket a szövegeket. Annyira voltunk, a gyerekeinkért mindent megtettünk volna. És át kellett utalnunk a 300 dollárt egy megadott bankszámlára. Hogy a pénz kihez került, nem tudom, de a gyerekek megkapták az útlevelet.

Mégse jöhettek azonban, mert az osztrákok megtagadták tőlük a vízumot. Úgy gondolhatták, ha kijönnek, még ott találunk maradni Ausztriában. Azt kívánták, előbb utazzunk ki Amerikába, oda jöjjenek a gyerekek utánunk. Én telefonáltam a WCC-nek, várjanak kivitelünkkel, amíg a gyerekek csatlakozhatnak hozzánk, mehessünk együtt. De az osztrákok kötötték a kereket, a vízumot nem adták.

Megbeszéltem az Éva unokatestvérével, bemegyek Linzbe panaszt tenni, várjon meg. Nagy hó volt, kiálltam autóstopozni. Felvesz egy pasas, de észreveszi, nem vagyok osztrák, és borzasztó ideges lesz. Azokban a napokban szerepelt a hírekben, hogy egy bevándorló meggyilkolt valakit. Én nyugtattam a pasast, tőlem ne féljen. Az országút elkerülte Linzet, letett a letérőnél, kisült, 19 kilométerre a várostól, gyalog kellett bemennem. Az unokatestvér szerencsére megvárt, együtt mentünk el a belügyminisztériumi irodára. Ott azt mondta a hivatalnok, nem segíthet, mire ideges lettem, és elkezdtem kiabálni. Kidobott. Én vissza, azt hittem, összetörök ott mindent. Nem tudom, láttál-e engem idegesen. Na, látta, el vagyok keseredve, megígérte, megpróbál tenni valamit. (Ott a zsaruk sem olyanok, mint nálunk, hogy egyből ütnének.) Aztán jártam Bécsben is, végül a gyerekek megkapták a vízumot, és 1987. február 1-jén kiutazhattak. Mikor megtelefonálták a hírt, nagy boldogan megyek be a panzióba, ott egy udvarhelyi család nézi a tévét, s mikor mesélem, az asszony, aki szintén a gyerekeit várta, elkezdett sírni. Ne sírj, Irénke, eljárom veled is, gyere! És elintéztük nekik is. 300 dollárjukba került, persze. Különben Irénkéék is kinn vannak, de ők Coloradóban. Messze. Amerika borzasztó nagy, eszméletlen távolságok vannak.