Ezért aztán a pedagógusokat képviselő szakszervezetek mára azt sem tudják, kiért és miért harcolnak. A társadalom elhanyagolhatóan kis része, a józanabbik szeletecskéje azt szeretné, ha a rendszer gyermekbarát lenne, a nevelés fontosabb lenne az oktatásnál, az általános emberi értékek többet érnének a lexikális tudásnál, de van, akit a zsebében lévő pénz irányít a döntéseiben, cselekedeteiben: minek nekem törni magamat, a tankönyv azért van, hogy abból a diák megtanulja, ami kell a vizsgára. Tehát nem életre, hanem vizsgára tanítanak, megbuktatni pedig nem érdemes, mert az rossz pont a tanár előmenetelében, és még a vakációját is elrontja, ha pótvizsgáztatnia kell.
Akkora jelenleg a felelőtlenség a tanügyben, hogy a diák este azt sem tudja, másnap megtartják-e a meghirdetett próbavizsgát, a tanár pedig azon kapja magát, hogy könnyen helyettesíthető, ha megtagadja a részvételt a próbafelmérőn, jön a kapus, az majd felügyeli a lurkókat, hogy ne csaljanak.
Történt, hogy száznyolcvanezer nyolcadikos diák hétfőn kezdődő próbavizsgájával a hét végén úgy packáztak a tanügyi szakszervezetek, mintha egy vasárnap délutáni mezei focimeccs­ről lenne szó. Nem az volt a tét, hogy ki nyer, csak mutassuk meg, hogy esőben is kiállunk. Egyesek kiálltak, mások nem, a focimeccset megtartották, és nem nyert senki. Ha valaki, valami veszített, az a pedagógusok presztízse volt, újból bebizonyosodott, nem a pedagógiai értékekért folyik a harc, hanem a pénzért. Aminek egy része jogos, hisz a fejkvóta alapú finanszírozás ellehetetleníti a kis iskolákat, a kisebbségi oktatást, a kezdő tanárok bére pedig eltántorítja azokat is a pályától, akik induláskor hittek a hivatásszerűségben és annak megbecsülésében, másrészt ellenben felháborító, mert éppen akkor bojkottálnak a tanárok egy amúgy tét nélküli megmérettetést, amikor emelték béreiket 20 százalékkal.
Hétfőn reggel nem volt jó tanárnak lenni, de nyolcadikos diákként sem kecsegtetett az iskola azzal, hogy igazán értük szól a csengő, a szülők pedig nap mint nap kapkodhatják a fejüket, hogy miként menthetik meg gyermekeiket ettől a fejetlenségtől. Ilyen körülmények között nem csoda, ha mindenkinek elege van a sok változtatásból, hercehurcából, a hazai oktatást uraló káoszból, és nem tudja saját magával és gyermekével elhitetni, hogy érdemes tanulni és tanítani. A kérdés csak az: milyen ifjúság viszi majd tovább a jelenleg is alig döcögő szekerét egy olyan országnak, ahol még az sem biztos, hogy az este lenyugvó nap reggel a megszokott törvények szerint kel fel.