A manapság divatos „boldogságfilozófia” régóta arra tanítja a nőket, hogy ne legyenek boldogok. Azt hirdeti, hogy mindig van valami más, valami több, amire még szükségük lehet. És közben záporoznak a reklámok ajánlatai, arra biztatva a hölgyeket, hogy szabaduljanak meg a régitől, szerezzék be az újat, és legyenek elégedetlenek azzal, amijük már van. Ebből él a szépségipar, ebből építik birodalmaikat a divatcsászárok.   
A nők örök vágya, hogy szépek legyenek. Sok könny hullott és szívek törtek össze a szépségért folytatott küzdelemben. Korunkban a szépség a legtöbb nő számára elérhetetlen magasságokba került, imádat és dicsőítés tárgya lett. Pedig többről van itt szó, mint pusztán a külső szépség utáni vágyról – a hölgyek elragadóak szeretnének lenni a maguk teljes valójában. Egy nő arra vágyik, hogy észrevegyék, hogy elbűvölőnek tartsák, de ez nem csak a ruhákról és a sminkről, a hibátlan bőrről szól: a külső szépség jellembeli tartás híján nem számít valódi szépségnek.
Az elégedett nő manapság olyan meglepő. Döbbenetes feltűnést kelt, látszik a békéjéből, nyugalmából, higgadt derűjéből, az őt körüllengő titokzatos könnyedségből, hogy rálelt az igazságra. Az olyan nő, aki megelégszik azzal, amije van és ahol él, annyira ritkaságszámba megy, mint a frissen hullott hó a trópusokon.
A női szívben indulatok is dúlnak. Elég bántani a gyermekeiket, a társukat, a legjobb barátaikat, és máris kiderül, hogy mennyire igaz ez.
A nők harcosok is, de harcos lényük sajátságosan nőies. Mielőtt az élet nehézségei elfojtanák bennük, a legtöbb fiatal nőben ott él a vágy, hogy valami nagyszabásúban, fontosban vegyen részt. Kislánykorukban, mielőtt a kételkedés és az önvád túlsúlyba kerülne az életükben, a legtöbben úgy érzik, hogy életbevágóan fontos szerepet kell eljátszaniuk: hinni akarják, hogy van bennük valami, amire szüksége van a világnak.
A nők sokféle kalandot szeretnek, de nem önmagáért a kalandért, hanem azért, amit a kaland során másokért tehetnek. Az eseményeket társakkal együtt akarják átélni.
Időnként vonzó lesz számukra a remeteélet, mert megbántódtak, kimerültek és kiüresedtek. Arra vágynak, hogy szűnjenek meg az elvárások, követelések, ilyen meg olyan igények, fájdalmak, csalódások. A szívük mélyén azonban nem akarják, hogy elzárkózásuk hosszú ideig tartson, mert arra születtek, hogy megosszák másokkal az életüket. Egy tökéletes kapcsolatra lettek teremtve, a kapcsolatban való lét női lényük alapvető jellemzője. Közös kalandra vágynak, melyben pótolhatatlanok.
Talán sokak számára furcsa lehet az alábbi idézet, amely szintén egy férfitól, ráadásul egy főpaptól származik, de egy szent ember megfigyeléseit, bölcsességét tükrözi. Rengeteget segíthet a valódi nőiség felfedezésében, ha elolvassuk II. János Pál nőkhöz intézett levelét, amelyet az 1995-ös pekingi, a Nők IV. Világkongresszusa alkalmából írt. Ebből idézek: „A nő különösen önmagának a mindennapi életben való elajándékozásában ragadja meg életének mély elhivatottságát, ő, aki talán jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát. (…) Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.” Isten éltesse a nőket!
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa