Az idő mérlegtányérján 50–60 esztendő nem sok, de az emberek életében már történelem. Minden falunak megvan a maga múltja, gyökerei mélyre nyúlnak vissza. Lisznyó írott és íratlan törvényei évszázadokon át működtek egészen az első kollektív gazdaság megalakulásáig, mely után a falu teljesen megváltozott, egy más világ vette kezdetét, amely természetesen másfajta jellemet és viselkedési normákat követett. Lisznyóban nem szóltak a fegyverek, nem haltak meg ártatlan emberek, mint például Gidófalván és sok más faluban, de fegyver nélkül is lehet ölni, tönkre lehet tenni évszázadok hagyományát. Az alábbiakat azoknak szánom, akik átélték a szörnyűségeket, de a fiatal generációknak is, hogy ne felejtsük el, milyen sokat szenvedett a székely nép.

1949. március másodikán az akkori román hatalom már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy megtegye a radikális lépést: törvényrendelettel felszámolja a földbirtokos osztályt, és rátér a földbirtokok kisajátítására. Úgy látszik,  már nincs semmi akadálya a kollektívek megszervezésének, amit az 1949-es pártkongresszus hirdet meg. 1949 márciusában megszületik a döntés, miszerint ott kollektivizálnak, ahol a dolgozó parasztok akarják, és ennek megvoltak a feltételei. Egy új világ jött el, amely a régit megszüntette, ahogy az Internacionálé szövegéből tudjuk: „A múltat végképp eltörölni, / Rabszolgahad indulj velünk, / a Föld fog sarkából kidőlni, / Semmik vagyunk, s minden leszünk.”
És a Föld valóban kidőlt a sarkából, Lisznyóban is létrehozzák a kezdeményező bizottságot.
A kommunista párt márciusi plenáris ülését követően rövid időn belül, egymásután alakulnak meg a kollektív gazdaságok. Alig egy év múlva már ezer kollektív gazdaságot tartanak nyilván. Az újságok lelkes hangvétele és a gyors tempó azt bizonygatja, hogy meggyőző munkára nem is volt szükség, hiszen sok helyen a parasztság már alig várta, hogy létrejöjjön a k. g., és a nép az addig soha nem tapasztalt bőség útjára lépjen. De ez csak látszat volt.
Id. Kese József, Gáll Dancs Albert, Kese Gergely, Kese Vince, Kese (Mikó) Judit, Kese (Baka) Borbála, és még sokan mások így mesélték, ami Lisznyóban történt:
Társas felsőbb utasításra
A lisznyói kollektív gazdaság létrehozója, egyik fő szervezője egy nagyon veszélyes kommunista – azelőtt vasgárdista – volt, C. C., aki még ma is él és jó egészségnek örvend (az adatgyűjtés 2009-ben történt – szerk. megj.). Az ő megsegítésére az akkori helyi vezetők kb. 40 embert hoztak Kilyénből és más falvakból kollektivizálni. A legveszélyesebb kommunisták a Maros Magyar Autonóm Tartományból leküldött elvtársak voltak, akiket a székely falvak lumpenproletárjai közül toboroztak. Ezek aztán igyekeztek meghálálni a párt jóságát, hiszen szép munkahelyeket kaptak. Édesapámhoz este későn mentek, én az erdőre futottam, gyorsan, hogy ne írjam alá a belépési nyilatkozatot. Őt azzal fenyegették, hogy ha nem áll be, a két leányát, Juditot és Borit kidobják a tanügyből; a másik lányt, Vilmát elhelyezték Maroshévízre a bankból. A két bátyámat 3 évig munkaszolgálatra vitték: Géza Pusztakalánban, Vajdahunyadon, Foksányban volt, és közben kétszer két hónapig Bákóban répát, lucernát hordani, Zoltán Marosvásárhelyen volt büntetésből.
Tulajdonképpen Lisznyóban a társas gazdaság 1958-ban valósult meg Ürmösi József pártvezér idejében. Hat hektárt meghagytak huncutságból, hogy állami „rezerva” (tartalék) legyen, ez volt a társasgazdaság alapja. Székháza első perctől a néptanács vagy községháza épülete volt, vezetője Buzsi János, a másik pedig Ürmösi József. A lisznyói társasnak volt 6 millió leje, ide csatolták Magyaróst és a gazdag Bikfalvát is. A földbirtokokat azonban az államosítás után alig egy esztendővel végleg felszámolják, mert az új vezetők kezén a ,,mintagazdaságok” nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, bárhogy igyekeztek a régi jó gazdáktól ellesett módszerekkel megművelni a földet.
Az állatokat – lovakat, teheneket, ökröket – Gáll-Dancs Albert, Bedő Károly, Kese Géza, Damó György, Páljános Mihály, Páljános Béla, Bedő Károly, Ráduly András portáján, istállókban tartották, a szerszámokat Páljános Mihálynál. A lovakat verték fejbe, vitték el Sepsiszentgyörgyre, szánalom volt nézni azt az állatkínzást.
Felfordult a régi rend
Minden ember egyenlő! – hirdeti az új világ. Akinek van, attól el kell venni. Hogy ne legyen neki sem több, mint azoknak, akiknek kevés volt. A legnagyobb igazságtalanság a kisemberekkel, a falu népével történt. Gondolkozni nem lehetett, mert a párt mindenki helyett gondolkodott. Akik uralomra jutottak, azok nagyon szökdöstek (főleg a leghitványabb réteg képviseltette magát). Az urak valamikor behozták őket cselédnek, aztán hatalomra jutottak, és nem lehetett bírni velük...
A harc egyre keményebb lett, a hatalom ránehezedett az egész társadalomra. Elkezdődött az emberek elhurcolása, megtelnek a börtönök ártatlanokkal, bűntelenekkel. Illetve az új fogalmak szerint ,,bűnösökkel”. És kik azok? Akiknek a régi rendszerben volt valamijük, amit becsületes, szorgalmas munkával szereztek meg.
Felborult mindenféle hagyományos rend, történelmi és jogi folytonosság, az egész élet! Hatalmas zuhanások és emelkedések történtek. Mindennek egy jelszava volt: uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, törvény s egyenlőség! Legfeljebb szavakkal, mert mindenben az erősebbnek van igaza. És akkor ők voltak az erősek, az új urak. Mögöttük állt egy győztes világhatalom (a Szovjetunió) megszálló alakulataival, s hazug, de sokak számára tetszetős eszmerendszerével.
Beszolgáltatások
Kvótákat vetettek ki a termelőkre, a földműves társadalomra. Ezeknek az volt a fő jellemzőjük, hogy nem függtek a termés mennyiségétől. A hatalom kénye-kedve szerint szorongathatta, félemlíthette meg, tarthatta velük kezében az embereket, törhette meg a gerincüket. Másik jellemzőjük, hogy az elkobzott, elharácsolt termést valós értéke alatt, államilag megszabott áron vették el a termelőktől, a szorgalmas falusi gazdáktól. A háborúból épp csak kilábalt falu már szembesült a nincstelenséggel, hiszen a hadsereg rekvirált a frontok számára. De ami most jött, mégis váratlanul érintette az embereket. A már kifosztott ország lakosait kezdte tovább fosztogatni az új hatalom. S hogy ennek törvényes kereteket adjanak, bevezették a beszolgáltatást, vagy ahogy faluhelyen nevezték, a kvótarendszert. Megkezdődött a parasztság gúzsbakötése, kiagyalt szabványokra való kényszerítése. Vetési terveket írtak elő, nem engedték, hogy a gazdák azt termeljenek, amit földjük a legjobban megterem. Hozzá nem értő emberek vették át a gazdaságok irányítását. Aki ellenállt vagy nem vetette alá magát az irányításnak, likvidálták. Megteltek a börtönök a dolgos, földműves nép fiaival. A tehetségeket száműzték a falvakból. Akiknek sok földjük volt, azokat kényszerlakhelyekre telepítették. Voltak, akik nem tudták beadni a termékeket, azok csúnyán meglakoltak.
A legveszélyesebb kommunisták az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományból voltak kiküldve, de voltak helyiek is, akik ellenőrizték a cséplés menetét. Egy Tatrangról hozott csángó elnök a köz­ségházán felkötött lánccal ijesztgette az embereket, mondván, hogy aki nem engedelmeskedik, oda fogja felkötni. 1956 előtt szérűkben csépeltünk, de mindent elvittek, és ami ott maradt, az sem volt a miénk. Édesapámtól megkövetelték, hogy miket vessen (cukorrépát, repcét, mentát stb.). 500–600 kg húst kellett beadni, ha nem, akkor foglaltak, vitték el a házból az értékeket (bútort, paplant, pokrócot, egyebet). Gáll Dancs Albert bácsit bevitették az irodára, s nagy adóval sújtották, vitték el mindenét. Dobollóról vette meg a tejet, hogy a tejkvótát be tudja adni. Küldtek egy papírt: ha reggelre nem küld be 100–150 liter tejet, viszik el. Egy héten kétszer mentünk Brassóba lisztért, 11 évesen is kellett segítsek, vittünk a kertből, ami termett, abból sütöttük a kenyeret.
1956-ban a kvótát eltörölték, és megengedték, hogy a gabonát hordjuk be a csűrbe. Szerződést csináltak, hogy mennyi pityókát adjunk be. Azt hiszem, a kommunisták (látván, mi történt társaikkal Magyarországon) féltek a nép haragjától.
Kulákosítás
Az új rendszer megteremtett egy új fogalmat: kulák! Kik lettek a kulákok, vagy másképp megfogalmazva: zsíros parasztok? Csakis a falu legtehetségesebb, legszorgalmasabb, legdolgosabb rétege. Akik nem herdálták el apáik, nagyapáik vagyonát, nem élték fel a jövedelmüket, hanem állandóan szaporították, egy-egy darabka földdel gazdagítva azt. Mert tudták a régi törvényt: a föld mindenkor támasz, segítség! Mert a föld eltart, meghálálja az ember szorgos munkáját. Könyveket vásároltak, tanulták a korszerű gazdálkodást, növelték a termést. Észre sem vették, hogy nem urai, hanem szerelmes rabjai a földnek. Gürcöltek, dolgoztak látástól vakulásig. Ez lett a bűnük. Ez lett a vesztük. Az új rendszer megalázta, leteperte őket, a kor aranykalászos gazdáit. Megszégyenítette, égbekiáltó igazságtalansággal rabolta ki és gyalázta meg őket.
A kulákokat 1960-ban állították be a társasba, saját maguk kellett hogy kérjék a megnyomorításukat. A lisznyói lakosságból Gáll-Dancs Albert, Bedő Károly, Damó László, Bedő Aladár, Kese Géza, Kese Vince, Ráduly András, Barabás János, Damó György, Szotyori Antal, Páljános Béla, Páljános Mihály, Zoltáni András, Kerekes Géza, Kerekes András,  Kerekes Dénes, Damó József, Kádár János, Péter Gáborné lett kulák.
Amelyik jobbacska gazda volt, arra mindent ráfogtak. Hogy soviniszta, hogy kizsákmányoló, hogy népnyomorító, habár a legtöbb már gyermekkorától keményen dolgozott. Jól tudtak gazdálkodni, mert abban nőttek fel, nem a kocsmázásban és henyélésben. Ezek aztán osztályellenségek lettek. Kuláknak mindenütt kellett lenni. Mert a közösségek megfé­lemlítéséhez, átneveléséhez szükség volt egy gyűlölt ellenségre, kizsákmányolóra. Népnyúzóra. Akiknek a meghurcolásával meg lehetett félemlíteni mindenkit. A nem kulákokat is. Ezért vitték el Gáll-Dancs Albertet a Duna-csatornához, verték be a fogait Kádár Ferencnek, agyabugyálták meg kegyetlenül Kese Lajost, ujjait szorongatták az ajtó sarkával Páljános Mihálynak és még sok másnak. Ki tudná felsorolni az eltitkolt gyalázatot, amiken át kellett menniük. Még a természeti csapásokért is bűnössé nyilvánították az embereket.  
A kollektív felosztása, felszámolása
1990 januárjában népgyűlés volt. Már hallatszott, hogy sok faluban megkezdték a kollektív felszámolását. A közeli Bácsteleken ez meg is történt.
A népgyűlésen Kese József határozottan kijelentette, hogy ő visszaveszi az édesapja által beadott földeket.
A magyarósiak lejöttek a faluba és a juhsereget elhajtották, de igazságosan osztották el, mert minden kapun beengedtek 5–6 juhot. Az ökröket, állatokat is kezdték elhozni, még a dögrováson levőket is, a gépeket is, ki amit tudott, fogta és vitte. A hatóságok nem avatkoztak bele, mert belátták, hogy ez egy megállíthatatlan folyamat. Voltak olyanok is, akik javasolták a társast, de aztán ez dugába dőlt, mert a nép java része nem akarta. Ezután Fekete Mózes, Kese Dénes és Balázs Mihály vezetésével a határt visszaadták a tulajdonosoknak.
Talpra álltak a régi jó gazdák, de jelentek meg újak is, mint pl. Fodor Albert, Mánya Mihály, Kerekes Zoltán, Bedő Róbert, ifj. Kese József, ifj. Barabás Kálmán, Gáll-Dancs Albert, Ráduly Dezső, Páljános Mihály, Damó György, id. Kese József, Szávuly József és még sokan mások, ők folytatják, ahol annak idején nagyszüleik, szüleik a hatalom által kényszerítve leállottak.
Ambrus Anna, Uzon