Tulajdonképpen már rég el kellett volna hogy kobozzák tőle a kütyüt a tisztek, de nem tették. Meglehetősen elnézőek. Jovannak például meghagyták a kombinált fogóját. Azzal szedte ki az egész szakasz a szegeket a bakancsok sarkából, azzal vágtak le a szegekből három-négy millimétert, s azzal is kalapálták vissza azokat a helyükre. A katonabakancs sarka gyorsan kopik, a szeg hegye már egy hét után is átüthet a talpon. Felsebzi a sarkot. Tisztálkodni nem mindig lehet, zoknit mosni sem túl gyakran. A sarkon a seb elfertőződik, begennyesedik. Ha szerencséje van a katonának, hagyják feküdni – ha tovább menetel, sosem heged be a seb. Jó esetben hat-hét nap alatt gyógyul. De ha nincs szerencséje, a baj szétterjed a lábfejében, majd a lábában. Végül felkúszik a szívig – és akkor kampec. Vérmérgezés. Jovan olvasott erről egy könyvet. Egy városabéli srácnak az apja írta, akinek a fia így halt meg a katonaságnál. Vagy hasonlóan.
Húsztesónak a rádióját hagyták meg – pontosabban a hadnagy úgy tett, mintha nem is tudna róla. Eleinte rejtőzködve hallgatta, de amióta kitört a cirkusz, már nem kell dugdosnia. A fülhallgató egész nap a fülében van. Hallgatja a bukaresti rádióban, hogy mi történik Temesváron: huligánok törik össze a kirakatokat, fosztogatják a boltokat, és külföldi ügynökök szervezik a rendzavarást. Aztán vált, és meghallgatja, mint mond a budapesti rádió: száz meg száz halott, rengeteg sebesült, a katonák és a rendőrök öldöklik a tüntetőket. Húsztesó ért és beszél is magyarul. De csak kevesekkel, úgy tűnik, nem akarja, hogy erről mindenki tudjon. Egyik nagyapja magyar volt, mondta el egyszer Jovannak. Tényleg? Tényleg. Na jó. Firtatni nem volt érdemes. Időnként el-elmondja, lefordítja Jovannak, hogy mit hallott. Itt huligánok, ott terroristák. Egy református pap. A Securitate így, a magyarok úgy.
Jovan cigire gyújt, Húsztesó átteszi egyik füléből a másikba a hallgatót. Gyönyörűen süt a nap, az árnyékok kéjesen simogatják az aszfaltot, a tüntetők zaja nem hallatszik el hozzájuk, a meglepően langyos téli időjárás valószínűleg őket is elbágyasztotta. Ekkor hallják meg a berregést. Repülőgép közeledik. Ez furcsa, mert amióta lövöldöznek, szinte teljesen megszűnt a civil légi forgalom. A hang hamarosan olyan erőssé válik, hogy egy normális magasságban repülő gépet már látniuk kéne. De nem. Aztán egyszerre feltűnik, nem veszélyesen, de szokatlanul alacsonyan. Böööö – pörögnek a légcsavarjai, szám szerint négy.
– Fura – mondja Jovan –, ez nem a megszokott járat.
– Nem bizony – így Húsztesó. – A belföldi járatok kétmotorosak. Ez viszont egy Iljusin gép.
– Szerintem is, egy IL 18-as.
– Te értesz a repülőkhöz?
– Olvastam róluk ezt-azt. És te?
– Tematikus bélyeggyűjteményem van: repülők és űrhajók.
– Nem kéne jelentenünk?
– Éppen erre gondoltam.
Vagy százlépésnyit kell szaladniuk a hadnagyukhoz. Másnak hiába is jelentenék, úgyis hozzá kergetnék. A hierarchiát tisztelni kell.
– Hadnagy elvtárs, jelentenünk kell valamit!
– Halljam.
– Gyanús légi tevékenységet figyeltünk meg.
– Mi van?
– A repülőtér irányába repült egy olyan gép, amelynek errefelé semmi keresnivalója.
– Mi a lófaszról beszéltek?
– Hogy itt csak belföldi járatok szoktak leszállni, kétmotoros Antonovok. Ez meg egy négymotoros Iljusin volt, amely csak nemzetközi járatokat repül.
– Ti pedig nagy repülőszakértők vagytok, ugye?
– Nem mondanánk olyant, amiben nem vagyunk biztosak, hadnagy elvtárs.
A tiszt úgy dörzsölte meg tenyerével jobb szemét és a homloka felét, mint akinek erős migrénje van, akárha pajszerrel feszítenék szét a koponyavarratait.
– És ti kitől is kaptátok parancsba, hogy az eget figyeljétek?
Ezt nem értették.
– Senkitől, hadnagy elvtárs. A parancs az, hogy figyeljünk minden gyanús jelre. Ez gyanús volt.
– Gyanús, mi? Na, húzzatok vissza, amíg meg nem szívatlak az őrhely elhagyása miatt. És erről kussoljatok. Értve vagyok?
– Igen, hadnagy elvtárs.
A hadnagy elvtárs összeszedte magát és elvonult.
– Szerinted?
– Nem t’om. Lehet, hogy most vitték a szekusokat Temesvárra.
– Egen. Vagy most hozták őket onnan ide.
– Vagy Ceaușescu kincseit viszik külföldre.
Igen, a kincsek. Vajon miféle értékeket halmozott fel a főtitkár meg a felesége? Azt beszélik, hogy csak aranytányérból hajlandóak enni, arany evőeszközökkel, és aranypohárból isznak. Azt is, hogy régi mesterek ritka festményeit gyűjtötték össze – ezt biztosan érdemes kimenekíteni onnan, ahol veszélybe kerülhetnek, egy értékesebb darab több tízmillió lejt érhet. Vagy dollárt. Aztán ott vannak a szőrmebundák, amelyekben az akadémikus asszony illegeti magát… Egy értékesebb prémet aranyárban árulnak, ezt tudta az egykor szűcsként dolgozó szomszédtól. Ezeket a felöltőket is érdemes menteni, ha olyan a helyzet. Márpedig olyannak ígérkezik. És bélyegeik vajon vannak? Ha van egy csöpp eszük vagy egy okos tanácsadójuk, akkor bélyegekbe fektették a, hmm, megtakarításaikat. Apróságok ezek, könnyen szállíthatók, az értékük folyamatosan növekedik. Egy ősrégi moldovai bölényfejes bélyeg tízezer dollárt is érhet, ha igaz, amit olvasott. Hej, ha egyszer találnék valahol egyetlen bölényfejest, hogy megváltozna az élet. Vagyis nem, mert nem tudnám eladni, nem fizetnék meg az árát, talán el is koboznák. Kicsempészhetném külföldre valahogy, de – idáig jutott Húsztesó, amikor Jovan megkérdezte:
– Szerinted jelenti? Mármint a hadnagy?
– Ki tudja? De az is lehet, hogy tudnak erről. Valamiről, amit nekünk nem szabad tudni. Mi a helyzet a rádióban?
Zúgás veszi körül, és testében is minden zúg. Zúg a feje, zúg a füle, a tüdeje, a gyomra, minden ürege. A kalasnyikovok folyamatos ropogása után a körletben okoskodó emberek zaja nézőtéri suttogásként hat. Harminchat órája nem aludt, ami nem kevés, de mivel a környezetében mindenki ugyanígy alváshiánnyal küszködik, nagyjából egyforma mindannyiuk hangulata.
Megmosná az arcát. Sokan tolonganak a negyven mosdókagyló körül, de mégsem annyian, mint akár néhány nappal korábban – a század fele kitelepült a néptanácsba. Na, ott lehet igazán jó… Megtekeri a csapot. A víz bő sugárban tör elő a csőből. Mircea nézi. Szeretne valamire gondolni. Szeretne valamit érezni. De nem jut eszébe semmi, és az érzéseit is mintha kilopta volna szívéből valami settenkedő manó. Sosem volt ennyire üres – szeretet, gyűlölet, megvetés vagy undor mindig is van az emberben. Ezt az ürességérzetet nem ismerte, és most, hogy megtelepedett benne, nem tudott mit kezdeni vele.
Sok víz elfolyt, míg a csobogás megtöltötte Mircea ürességét annyira, hogy meg tudott mozdulni. Megmosta arcát, bevizezte a tarkóját. Kezét sokáig mosta, alaposan, mint a sebészek, külön-külön minden ujját – ahogy annak idején az apja mutatta. A csapból folyó vizet sósnak érezte, könnyízűnek. Aludni akart, álmodni. Álmodni a szeretőjével, de csak a testével. Nem tudna beszélgetni vele. Nem tudna mit mondani neki – csak a legutóbbi ébredése óta történtekről tudna beszélni, és csak azokkal, akik szintén azóta nem aludtak, akik ott voltak, ahol ő, azt látták, amit ő, ugyanazt az égett lőporszagot szívták a tüdejük mélyére, ugyanaz a ropogás ropogott a dobhártyájukon, ugyanazok a zöld nyomjelző fények égtek a retinájukba, és ugyanúgy nem tudnának beszélgetni senkivel, csak maguk közt, csak önmagukban.
Miután végzett, a háló felé indult. Belépett az ajtón, majd pár lépés után megdermedt. Az ágya nem volt. Nem volt a helyén, sem a helye mellett. Nem volt, mintha sosem létezett volna máshol, csak a fejében. Eltűnt, eltekergett, szétfoszlott vagy elpárolgott, szublimált. Megszűnt, kitörlődött.
Az ágyakban már kényelmesen elhelyezkedett a szakasz többsége. Egyetlen ágy szabad. A halott srácé. Egy ágy vált köddé, egy ember a veszteségük, ez számtanilag passzol. Mircea leült a cementpadlóra, oda, ahol korábban az ágya volt – ha volt. A lelőtt fiú egy angyalarcú, légynek sem ártó, intelligens, ígéretes srác volt. Nem érdemelt golyót az agyába. Különben is, nem a halott ágya nincs, hanem a Mirceáé. Hiba csúszott be valahol. Mert vagy az elesett ágyát kellett volna elvinni, vagy őt, Mirceát kellett volna lelőni. Inkább az utóbbi lett volna igazságos – gyötri magát. Hiba történt – ismétli el tízszer, százszor.
– Nem fekszel le? Nagyon fáradtnak nézel ki – érdeklődik Lajos.
– Hova feküdjek? Eltűnt az ágyam.
– Feküdj Nicko ágyába, szegény már nem alszik többé benne.
– Nem tudok, baszd meg. Folyton az az érzésem, hogy helyettem lőtték agyon.
– Ez hülyeség.
– Igen, az. De akkor is.
– Akkor aludj az enyémben, én meg az övében.
Mircea bemászik Louie ágyába. Egy pillanat múlva már alszik. Szerelmével sétál, meztelenül, körülöttük egyenruhazöld a mező, halott katonák fekszenek szorosan egymás mellett, mindegyikük arca a Nickóé, ő szerelmével kézen fogva sétál a halott katonákon, lábukhoz meleg vér és agyvelő tapad, ölelkezni kezdenek, eleinte állva, később a Nicko-arcú tetemeken hemperegve, miközben az égből édesen zümmögve hullnak az ondószagú lövedékek.

(folytatjuk)