Valamikor a hőskorban, a kilencvenes években, vakmerően vagy vakon, nekivágtunk néhányan az irodalomnak. Nem igazán tudtuk, mit teszünk, mire vetemedtünk, mondjuk ki nyíltan: balfasz kölykek voltunk. És akkor Ti, a Nagyok, alánk nyúltatok. Felemeltetek, biztattatok, családtaggá fogadtatok.
Most sem értem, miért, Te öcséddé fogadtál, Bátyám. Most mondom, én is őszülő fejjel: életem legnagyobb megtiszteltetése volt. Mózes Attila, másik bátyám volt hasonló, egyformán szerettük, majd megtaláljuk őt túl, Keleten.
Ott voltam Veled Árkoson a kilencvenes években az írótáborban, mi, nyerítő csitkók és Ti, a Nagyok, és egy este mi ketten valahogy magunkra maradtunk. Sok-sok vodka és sör után. És felmásztunk, a jó Isten tudja, hogyan, az árkosi kastély bejáratának oroszlánjaira.
És megszállt bennünket akkor valami, valahogy megittuk azt a vodkát, pedig legalább három méter volt közöttünk, közben letört ez egyik oroszlánfej, pár száz éves relikvia.
És tovább. Egy idő után nem csak beszéltünk: beszélgettünk is. És nyugodtan, derűsen beszéltünk arról, hogy Cagliostro mikor, hol, kivel. Hogy Vaszilij vagy Tarquinius. Hogy mikor, mi, hol veszett el, és miért nem.
Öregedünk, Bátyám. Ott ülök Veled néha a negyedik emeleti konyhában, Sepsiszentgyörgyön, amíg a feleségem a szomszéd fodrász hölgynél van, és megvitatjuk a világ sorsát. És Tudom, hogy igaz, amit mondasz, az igaz, amit képzelünk. Ezért már érdemes élni. Igen, Alignei. Igen, Chateubriand. És ilyenkor érzem: otthon vagyok.
Bemegyek a mosdóba. Jó. Véce. Könyvekkel van körülrakva. Ott az enyémek is, ez a legnagyobb megtiszteltetés. Kézmosás, kijövök, és koccintunk. És összenevetünk, és Eliphas Levyről beszélünk, és arról, mit kellene még megírni.
Hát így vagyunk. És leszünk, leszünk. Bátyám, most éjfél után öt perccel az egészségedre iszom. Sokat tegyük még ezt.
Egészségedre!