Az apja természetétől óvja őt az anyukája, mert neki elege van belőle. Időben és szakszerűen megbeszélték a barátnőjével a csecsemőkorban felmerülő gyakorlati teendőket, s már akkor szóba került az apjával való hasonlóság – van ennek már vagy négy éve, rohan az idő! –, a barátnője vigasztalta, ne keseredj el, sokat változik, ahogy nő. Bezzeg neki másmilyen helyzetben kellett helytállnia, amikor a saját újszülöttjét mutatta meg a barátnőjének, aki megállapította, ennivalóan aranyos, és itt is kifutott a száján, hogy olyan, mint az apja, mire némi elszántsággal jegyezte meg: „jobban örülnék, ha a férjemre hasonlítana”.
A gyermek zavartan áll, születéséből eredendően hisz az anyjának, hormonálisan kódolva tisztában van, hogy ő az anyáé és apáé, a kettejüké, most nem érti a helyzetet. Nehéz olyan apával azonosulni, akit folyton becsmérel az anyja, rombolja az azonosulási mintát. Elképzelhető, az apa valóban alkalmatlan alak példának, s ezért óvja gyermekét az anya, hogy ne legyen olyan, mint az apja, de életre szóló kárt okoz a lelkivilágában. A gyermek csak évek múltával érti meg, hogy dönthet, kinek a példáját követi, amikor már érti, mit jelent, hogy „hozzám ne érj”, de egyelőre még nincs mit kezdenie négy-öt éves szinten játszadozó ösztönös logikájával, miszerint egy férfi és egy nő jóvoltából született, a fele-fele arány nem tudatosan, de valahogy mégis ez van benne, az viszont nincs, hogy minősítse a szüleit. Ha megéri az öregkort, és majd visszanéz, sok minden megvilágosodik a tapasztalatai fényében. Például: rég belátta, termeténél fogva nem volt helye a kosárlabdacsapatban. Kérdés, születik-e válasz arra, egyszer miért tűnt úgy, „mintha nadrágja messzebb állna a sliccgombjától”, talán még nem esett túl a bátorságpróbán, hogy „jaj, nem merem megfogni”, érezte már, milyen, amikor valakit arcul köpnek, vagy – ha nőről van szó – valós, nem filmen látott emlékként számolhat be: „megtörtem a csókunk, levegőért kapkodva, szája lecsapott a nyakamra, s én elismerően ziháltam és nyögdécseltem”… Minden alkalommal nőtt az esély a dolgokhoz való helyes viszonyulásra, kár, hogy „késő bánat, jöhet a vízözön”.
A 20. század terméke az anyacentrikus gyermek: az anya mintáját követi, s az apától elhidegül. Az anyjának megbocsátja, hogy képes volt egy bunkóval közösen megcsinálni őt – ami százszázalékos létét jelenti, két ember 50–50 százalékos hozzájárulásával –, az egyiket megtagadja, s ettől kezdve az 50-et 100 százaléknak tekinti. Ennek ellentmond maga a matematika, amelyet nem is az ember talált ki, s amely nem hajlandó engedni, hogy a keretei között bármit is így vagy úgy „tekintsen” valaki, ahogy neki éppen jó. A fák elágazódását, a napraforgómagok elhelyezkedését és egy csomó ehhez hasonlót a matematika már akkor „lerendezett”, amikor a mohó sapiens megjelenése még váratott magára. Aztán jött az ember, sok mindent felfedezett és észrevett egy sereg összefüggést. Szép eredmények, elég, ha az internetre vagy az okostelefonokra nézünk, de maradt pár megoldatlan probléma. Előrelépés lenne, ha sikerülne mérni valahogy az érzelmeket és a gondolatokat, de ehhez kis türelmet kér még a tudomány. Megjárná az eszünk, teremtsük magunkat örök életűnek, de az entrópia törvényének kiskapuit sem találtuk meg, valószínű, azért, mert a kiskapus törvényeket az ember szokta megalkotni, hogy korrupció esetén menekülni tudjon.
Nemzetünket tekintve: nem elég, hogy a fajunk fennmaradásához szükséges utódszámot nem tudjuk biztosítani, a megszületett gyermekek nevelésével is vannak gondjaink bőven. Egyre szembetűnőbben jelennek meg utódainkban a mi tulajdonságaink. Ha nem akarjuk migránsokkal helyettesíteni magunkat, gyermekeink lelkére vigyáznunk kell, hogy maradjon egészséges.