Mert harcok dúltak e vidéken évszázadokon át, jövő-menő népek pusztították, mit eleink felépítettek, aztán tatár rabolta, majd török tarolta, mit eleink újra felépítettek, végül nyakunkra ült az osztrák, vívott ellene a nagyságos fejedelem néhány dicső és még több elbukott csatát. Nem csupán túléltünk mindent, de a vereségeken mindig és egyre jobban megerősödve léptünk át, azzal a konok szándékkal, hogy nekünk itt élnünk kell, akkor is, ha – akár a múltban, akár a mában – sokak ezt nem így kívánnák.
Nékünk a Honvéd emlék legszentebb szimbólumunk. Hányatott sorsa valójában közelmúltunk hű lenyomata. Csak negyed századdal a forradalom kitörése után engedtetett meg felállítása, nem is maradhatott sokáig háborítatlan. Miután átcsapott a történelem a fejünk fölött, azok, akiket a kőbe vésett szabadságeszmény is zavart, rögvest lerombolták az oszlopot, a hatalom pedig deszkakerítéssel vetette körül a maradékot, hogy csak az égen köröző madár láthassa – és az sem sokáig, hiszen hamarosan a megcsonkított emlékművet is porig romboltatták. Egyet fordult a történelem kereke, a Honvéd emlék rövid ideig ismét teljességében pompázhatott. Aztán egy ködös, nyirkos délelőttön újra egyenruhások gyalázták meg, sortűz fejezte le az oroszlánokat, földön hevert ismét az obeliszk, puskatus torzította olvashatatlanná büszke feliratait. Melyeket – de mit tudta azt a katonaruhába bújt csürhe, és mit tudja azt a nemzeti színű szalagot az országzászlótól megkülönböztetni nem tudó helytartó – a legnagyobb magyar író fogalmazott meg. Az oszlop napsütötte oldalán az állt: „Ők a szabadságért és a hazáért küzdve estek el, s él örök emlékük, míg él magyar, él a szabadság.”
Nékünk a szabadság éltető elemünk. Falat kenyérnél, korty tiszta forrásvíznél értékesebb számunkra, hogy holnap reggel ismét felkeljünk és napi harcunkat megvívjuk, a tudat, hogy ezt szabadon tehetjük, jobban kell, akár a levegő. És igen, a szabadság érzéséhez kell az ünnep is, szemet gyönyörködtető látvánnyal, zavartalan megélt közösségi élményként. És – végre – olyan Honvéd emlékkel, amilyen eleink vágya és a mi akaratunk szerint örök időkre azt hirdesse: nem csak dicső múltja, de boldog jövendője is lesz e népnek. Szülőföldjén, Erdélyben.