Már napok óta bujdokolt a huszár erdőkön-mezőkön, egyszer aztán egy éjjel rengeteg nagy erdőbe ért, s ott messzire gyenge világosságot látott. Gondolta magában, hátha szállást talál, ment egyenest a világosság felé. Addig ment, mendegélt, míg egy nagy házhoz ért, ott aztán nem sokáig gondolkozott, benyitott az ajtón. Csak egy öregasszony volt a szobában, más senki.

– Jó estét, öreganyám! – köszönt a huszár. – Ad-e szállást s vacsorát?

– Se szállást, se vacsorát – mondta az asszony. – Jobb lesz, ha továbbállasz, ha kedves az életed, mert van nekem tizenkét fiam, zsivány mind a tizenkettő, s ha itt találnak, vége az életednek.

„No – gondolta magában a huszár --, jó helyre találtam beállítani.” De nem ijedt meg, s kérdezte az asszonyt:

– Hát aztán hogy híják a kend fiait, öreganyám? S hol vannak most?

Az öregasszony sorba megnevezte a fiait, s azt is megmondta, hogy most éppen a pincében vannak.

– No, akkor az isten áldja meg, öreganyám! – búcsúzott el a huszár, de csak úgy tett, mintha elmenne, ment egyenest a pince ajtajához, ott sorba kiszólította a zsiványokat, s ahogy azok kidugták a fejüket, levágta a kardjával. Azzal visszament az öregasszonyhoz, s azt mondta:

– Meggondoltam a dolgot, öreganyám, mégiscsak itt maradok. Hát csak elé azzal a vacsorával!

– Nono, csak lassabban, mert mindjárt hívom a fiaimat – fenyegetődzött az asszony.

– Hiszen szólíthatja kend, én már a másvilágra szólítottam őket.

Bezzeg hogy lett egyszeribe vacsora, de még milyen! A király is megnyalhatta volna a száját utána.

Hanem amint javában falatoznék a huszár, nyílik az ajtó, s belép egy vadászember, köszön illendőképpen, s mondja, hogy vadászni volt Mátyás királlyal, de valahogy elszakadt a társaitól, s nem találja az utat az erdőből kifelé.

– Sose búsulj azon, komám – mondta a huszár --, ülj ide mellém, s egyél-igyál.

A vadász nem is kérette magát, leült, aztán vacsorázás közben beszéltek erről-arról, s közben a huszár elbeszélte, hogy mért szökött meg a seregtől. Vacsora után lementek a pincébe, s haj, uram teremtőm, szemük-szájuk elállt a csodálkozástól: kádastul állt ott az arany meg az ezüst!

– No, komám – mondta a huszár --, ez a sok pénz a királyt illeti, igaz-e?

– Hát hiszen illeti, illeti – mondta a vadász --, de gondoskodjunk magunkról is. – S ahogy ezt mondta, belemarkolt az aranyba.

– Visszatedd mindjárt, ilyen-olyan adta – rikkantott a huszár --, mert különben kettéhasítom a fejedet!

– No – mondta a vadász --, csak próbára akartalak tenni. Látom, hogy becsületes ember vagy. Ne félj, mert jelentem ezt a királynak, s tudom, nem marad el a jutalmad.

Volt a zsiványoknak szekere, marhája temérdek, a tenger aranyat s ezüstöt mindjárt szekerekre rakták, s vitték Budára. Ahogy a palota elé értek, a vadász mondta a huszárnak, hogy csak maradjon kint, ő bemegy a királyhoz, s jelenti a dolgot.

Bement a vadász, de csakhamar ki is jött, mégpedig ragyogó fényes ruhában.

Bezzeg hogy a huszár nem ismert a vadászra.

– Hát te mit ácsorogsz itt? – förmedt Mátyás király a huszárra. Mert mondanom se kell tán, hogy ő volt.

Még szót se szólhatott a huszár, Mátyás király bement, aztán csakhamar újra kijött, de most vadászruhában, s biztatta a huszárt, hogy csak legyen békés türelemmel, mert nagy úr ám a király, nem lehet vele csak úgy egykettőre beszélni.

Azzal bement, s egy kis idő múlva megint abban a fényes ruhában jött ki, s erősen ráripakodott a huszárra, hogy mit ácsorog a palota előtt, takarodjék ki.

Hiszen éppen elég volt ennyi a huszárnak, megfordította a szekereket, de mikor indulóban volt, kijött a király vadászruhában.

– Hó, megállj, huszár, jere be, hívat a király!

Megy a huszár a vadász után, s ahogy belépnek, mondja a vadász:

– No, fiam; elég volt a tréfából, hát tudd meg, hogy én vagyok Mátyás király. Merthogy olyan becsületes voltál, ihol ez a kutyabőr: mától kezdve nemesember vagy, s mert hallottam vitézségedről, előléptetlek generálisnak.

Ott mindjárt felöltöztették a huszárt generálisnak, s mikor az ebédnek vége volt (mert bezzeg hogy a királlyal evett egy tálból a huszár), aranyos hintóba fogatott Mátyás király, s úgy küldötte vissza a huszárt a seregéhez.

Hej, örült a huszár, majd kiugrott a bőréből! Hanem mikor annak a falunak a szélére ért, ahol az ő ezrede táborozott, mit gondolt, mit nem, levette a generálisruhát, s közlegény ruhában állított be a faluba.

– Hej, te szerencsétlen – fogadták a pajtásai --, minek jöttél vissza! Most karóba kerül a fejed.

Hát csakugyan jöttek a főtiszt urak, s mindjárt parancsolták, hogy kötözzék meg a huszárt, de a huszár kirántotta a zsebéből a kutyabőrt, s azt mondta:

– Ohó!

Nagyot néztek a főtiszt urak, de még csak akkor bámultak nagyot, amikor megtudták, hogy a szökött huszárból generálist csinált a király. Bezzeg hogy most megbecsülték. No, meg is becsülhették, mert attól kezdve mértékkel itta a bort. Nem vallott szégyent vele Mátyás király.