A negyvennyolcas új esztendő nemcsak nekünk és Erdély országának lett nevezetes, hanem együttvéve az egész magyar honnak, sőt a tágabb világnak is.
Mutatóban kaptunk is mindjárt egy figyelemkeltő ajándékot erre az új esztendőre, mert az egyházi főtanácstól szigorú irat érkezett, mely megtiltotta mind az egész iskolának, hogy politikát tárgyaló beszédeket folytassunk, avagy efféle könyveket olvassunk. Midőn ezt rektor uram Szász István kihirdette az egybegyűlt ifjúságnak, lopva mindenki minket keresett a szemével, mert elterjedt és igaz dolog volt, hogy az ablakból való esti szavalásokkal mi arabus hetesek megtettük a magunkét. Annyit el is értek a tilalommal, hogy a sereglett néphez, mely esténként továbbra is egybegyülekezett az ablakunk alá, hangos szóval nem szólottunk. De dugott helyén megvolt a háromszínű magyar zászló, melyet a játszótéren elvenni akartak volt annak idején a német katonák; s bizony mi azt csináltuk, hogy kellő kémlelés után Bong Ferenc minden este kidugta az ablakon a zászlót s az egybegyűltek feje fölött egyszer-kétszer meglobogtatta, majd utána ismét a dugott helyére tettük hamar.

Ebből aztán hangos szónál is többet értett a nép.

Bennünk pedig örvendett a szív, hogy a honszerelem lángjának mégis csak találtunk egy kicsi nyílást; s ami ezt a nyílást tágítaná, folyton szimatoltuk és lestük az afféle hírt.

Ilyen buzogva múlott el az első hónap s úgyszólván böjtelő február is; úgyszólván, mert szökő esztendő lévén ez a negyvennyolcas, február még nyert egy huszonkilencedik napot, mely napon ugyanis olyan hír terjedett el, hogy Franciahonban lázadás ütött ki s a nép haragja már el is keregette a királyt.

Este nagy tanácskozást folytattunk mind együtt valahányan s határozatba vettük, hogy bármi történjék is, egymáshoz szoros barátsággal leszünk; Deák Farkast pedig és engemet megbízott hivatalra jelölt a kamara, vagyis az arabus hetes. Eszerint Deákot arra szólította a közóhajtás, hogy ama naptól kezdve nyomozza a külhoni eseményeket; engemet pedig arra, hogy ügyeljem Erdély állapotát. Köszöni szépen, mondá sima Deák, ő a nagy világot kalandozni fogja, de adják melléje Horváth Mihály barátját, ki a magyarhoni események nyomozója lenne. Látván, hogy Horváthot mily örömmel adják: én is magam mellé kértem Bartalisot és Kutyavetyit. Bartalist azért, hogy az erdélyi szegénység állapotáról gyűjtsön híreket, Kutyavetyi pedig a birtokos nemesek és a németek felől tegye ugyanazt. Ugyanakkor javallottam azt is, hogy Könczei legyen az események krónikása, Lőte József pedig a józanító tréfamester, nehogy hűbele módon ugorjunk valamibe belé. Ezeket is elfogadván a kamara, végül kikiáltottuk, hogy a fej pedig Bong Ferenc legyen, ki minden este számadó gyűlést tartasson a kamarában és a továbbiak felől parancsot adjon.

No, jól van. Horváth Mihály arról a nagy pozsonyi hírről tudósított minket, hogy Kossuth Lajos Ausztriát és Magyarországot külön akarja választani s már fennhangon kimondta, hogy Magyarország részére független magyar minisztériumot kell követelni, mely bátor szó a követeket igen lelkesítette, de némi civakodást is indított. (...)

Igy például hamarosan megtudtuk, hogy a pozsonyi rendek előtt Kossuth Lajos elmondotta az ő világra szóló beszédét, melyben a meglévő sérelmes állapotot feldöntötte és új magyar alkotmányt követelt. Beszéde valóságos görgeteg lett, mert az országgyűlés nemcsak a király és a császárhoz folyamodott véle, hanem lázongásba hozta a bécsi ifjúságot is, mely rivalgással kezdette járni az utcákat, szabadságot kívánván az ausztriai népnek is. Látván a merevedett császári kancellár, hogy mi tud történni, úgy megdühödött a beszéden, hogy azt nyomtatásban is kézbe kerítvén, a tűzre vetette. Ennek a hírét aztán, mint más híreket is, hamar megvitték Pestre, hol a pozsonyi hajókat egész napon által nagy seregben várta az ifjúság Petőfi költővel az élén. Az a Petőfi különben, mint a hirtelen csillag, akkor Magyarhonban nagy útmutató kezdett lenni, ami kitűnik abból is, hogy a kancellárt, ki csakugyan tűzre tette a Kossuth beszédét, talpnyaló hercegnek nevezte s megüzente neki, hogy paprikást fognak belőle főzni.

Sokáig azonban nem maradt a herceg abban a neki való hivatalban sem, mert néhány nap múlva azt a hírt hozta Deák Farkas, hogy az ablakait a bécsi deákok bérontották; majd másnap még nagyobb lélekkel jött s a kék dolmányának bélésiből egy újságlevelet ásott elő, mely újságban az állott, hogy a bécsi nép a katonasággal győztesen megütközött s a herceg-kancellárt a hivatalából kibuktatta. Erre Pesten gyűlésre szólították Petőfiék a parázsló népet s megüzenték Pozsonyba a főrendű uraknak, hogy ha a Kossuth szavát még nem vitték volna fel Bécsbe, azonnal szaladjanak a királyhoz és mindent kérjenek tőle, ami a főrendűeknek nem jó. Hát ez a hír, mielőtt még érdeme szerint terjesztettük volna, már nagy bolydulást keltett az egész kollégyiomban; s hathatós voltát mi sem mutatta jobban, mint azon esemény, hogy hallatára még Horváth Gáspár, az a fékező primárius is így szólt:- No hát, ebből lesz valami.

S bizony lett is, mert böjt második vasárnapján, vagyis pontosan március tizenkilencedikén, Deák Farkas szakadva érkezik az atyai háztól. Többféle hírlapokkal rontott bé a kamarába, ahol vártuk is őt; s csapkodva az alkonyati leget az újság kibomlott leveleivel, kiabálni kezdett, hogy kiütött Pesten a forradalom. Nemcsak aki ülve vala, hanem aki állott, még az is felugrott egyszeriben. Rácsaptunk hamar az újságokra, de a nagy sietségben és az izzó hangosságban senki sem találta hirtelenében a forradalmat. Az én kezembe éppen egy olyan levél jutott, melyről a Kossuth neve szökvén a szemembe legelsőnek, nagy mohósággal azt olvasám, hogy a Kossuth Lajos arcképe nagy formában egy forint húsz krajcárért s kis formában negyven krajcárért megvásárolható. A szemem tovább futosott, megakadván egy olyan íráson, melynek az volt a címe, hogy „A nép szava, isten szava”. Olvasnám ez ígéretes cikkelyt, de mivel egyszerre többen beszéltek, mint ahányan voltunk, bizony azt sem tudtam, hogy olvasom-e, amit hallok, vagy pedig azt hallom, amit olvasok. S amint a fülem így huzalkodott volna az olvasó szememmel, hát Bong Ferenc elkiáltotta magát: -- Talpra magyar!

Oly lelkiből repült fel ez a két szó, hogy abban a percben bármi nagy és szép dologra készségünk támadt, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a Petőfi buzdító dalát találta meg egy újságlevélen. Mind reá vetvén a szemünket Bong Ferencre, ő hangos szóval el is olvasta nekünk a lelkesítő költeményt, mely nemcsak a szívünkben gyújtott legnagyobb lángot, hanem orcáinkat is pírba gyullasztotta. A szent tűz nagy melegében hallgattunk kicsi ideig, majd Lőte háromszor is megmerítette a fejét a levegőben s feledve tréfás kedvét is, így szólt: -- Ez már költő!...

Minden fej Könczei felé fordult, hogy vajon él-e még, mert Könczei bizony az ő verseinek költése miatt igen nagyra tartotta magát; de okosan nem a maga költeményével válaszolt, hanem a Vörösmarty Mihályéval, melyet ugyancsak egy újságlevélen talált, frissiben olvasván is mindjárt:

Kelj fel rabágyad kőpárnáiról,

Beteg, megzsibbadt gondolat!

Kiálts fel, érzés! mely nyögél

Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok,

Lássátok a boldog, dicső napot.

S a honra, mely soká tűrt veletek,

Derűt, vigaszt és áldást hozzatok!

Hát jól megfelelt Könczei, mert Vörösmartynak eme versével áhítatba vonta a nemzeti dal lobogását, vagyis olyanformát éreztünk, mintha az eskü után még elmondottunk volna egy könyörgő imádságot. Deák igen büszke volt, hogy mindezt a lángot és áhítatot az ő szorgalma szerezte meg nekünk, kik ennek elnyerésében elsők is voltunk az egész iskolában; s hogy ő még nagyobb ember legyen előttünk, még tartogatott is valamit, mert a zsebéből másik újságlevelet vett elő, melyről felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet, vagyis azt a nevezetes tizenkét pontot, mely hetedikül az úrbéri terheket egészen megszüntette s végső pontjával kimondotta Magyarhon és Erdély egyesülését.

Hát midőn én ezt hallottam, egyik pontot a másik után, az elégült öröm szinte pattogott végig a gerincemben s azt gondoltam magamban, hogy gyönyörű szépek valának ugyan a versek, melyeket először hallánk örök emlékezetül, de a mindennapi életünket mégis a tizenkét kívánalom fogja jobb életre váltani. Ezt a hitemet el is kiáltottam mindjárt, de a szemekből azonban, melyek így-úgy tekintettek reám, annyit a csendben is láttam, hogy nem egészen szólok mindenki szavával, mert például Kutyavetyi igen ráncolta az orra tövét, Deák Farkasnak az alsó ajaka fityegett; míg Horváth Mihálynak meredezett s primárius Horváthnak riadozott a szeme. S amint így ültünk nagy dobogó szívvel és a rengető események terhe alatt, egyszerre megszólalt Könczei, mondván:

-- A test és lélek együtt van.

Mivel úgy értette, hogy a nemzet tizenkét pontja jelentené a testet s a hevítő költemények pedig a lelket, ezzel a teljességgel nemcsak mindenki egyetértett, hanem a szó is úgy megáradott egyszerre, hogy mindenki mondani kezdte a magáét, ki lelkesülten s ki még hadonászva is; majd kezdettünk sorjában felugrálni és ölelgetni is egymást; s egy perc múlva már mind ott állottunk a szoba közepén, összefonódva, egy szívvel és egy hanggal énekeltük valahányan:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar...

Igy áldozván a nagy eseménynek, nem is tudom, hogy az éneklés után miképpen tudtunk volna széjjel szakadozni; dehát ily tekintetben is váratlan segítséget kaptunk, mert ahogy éppen végeztük volna a második szakasz éneklésit, hát abban a percben, künn az utcáról, nagy lárma kezdette verdesni az ablakot. Az ijedelemtől, hogy vajon nem küldött várkatonák-e vagy bízott hajdúk, primárius Horváth úgy megrettent, hogy még oda sem érkezett az ablakhoz, már annak mind a két szárnya ki volt nyitva. De ahogy kitekintett, már a hivatali félelem örömre is válott benne, mert a két karját is emelgetve, úgy kiabálta ujjongva vissza nekünk: -- A nép! A nép!

Mind odatódultunk s hát csakugyan nagy sereg ember zajongott odalent az utcán, mind tömörödve s egyre gyúródva az ablak alá a holdvilág nagy ezüst fényében, mert éppen legbuzgóbb telihold volt. -- A zászlót! A magyar zászlót! -- Igy kiáltoztak fel nekünk az ablakba, a kalapjukat is lengetve s nem óvakodva semmitől, ami nyilván azt jelentette, hogy a pesti ébredés híre már a nép között is széjjelfutott. Ugrott egyet Bong Ferenc s a rejtekéből rögvest elévette a zászlót, amit ki is dugott az ablakon. Ahogy a sokaság feje fölött kibomlott a zászló óriási nagy szárnya s három színével meglebbent a holdfény özönében, hát egyszerre olyan ujjongó kiáltás tört ki az emberekből, hogy a közelben, s még távolabb is, mind kinyílottak az ablakok. Engemet ez a nagy lelkesedés újólag úgy meglobbantott, hogy az újságlevelet, melyre a Nemzeti dal nyomtatva volt, hamar a Bong Ferenc kezébe nyomtam, mire Könczei már jött is a gyertyával, hogy Bongnak fényessége legyen az olvasáshoz. De abban a percben nagyobb dolog is történt, talán a legnagyobb az egész városban, mert primárius Horváth Gáspárban egyszerre úgy megvastagodott a bátorság, hogy kinek intelem volt a kenyere s a hivatala, nagy bátorsággal által vette Bong Ferenctől a zászlót, hogy az olvasás alatt ő azt tartani és lebegtetni fogja. Tartotta is becsülettel.

Közben pedig a vers szavaival, mint az éles karddal, úgy villogott Bong Ferenc; s midőn az utolsó esküt is eldörögte, odalent minden kar a magasba emelkedett, majd olyan csend lett, hogy a holdfény sugarait szinte pengeni hallottuk. S akkor abban a nagy csendben, lent az emberek között, megszólalt egy hang, egy öreg csizmadiának a hangja, ki nem tudván már szebbet és magasztosabbat mondani, énekelni kezdette:

Tebenned bíztunk eleitől fogva;

Uram, téged tartottunk hajlékunknak,

Mikor még semmi hegyek nem voltanak...

Mint biztos erejű sasmadár, a zsoltár is úgy szállott fel rendületlen szárnyakon s ahogy a csizmadia nagy bajusza mozogva vezérelte a dallamot, mi is fújtuk véle a kőszikla éneket, de fújta mindenki más is, a földön és az ablakokban. Majd aztán, megtelve jövendővel, csendben elvonultak az emberek; Bong Ferenc bevonta a zászlót, a primárius pedig éjszakai nyugodalmat rendelt. Meg is bújtunk ágyainkba hamarosan, de még egy óra múlva is hallottam, hogy fektében ez is, az is forgolódik. Hajnalban sem kellett ébreszteni senkit.