A gazdasági polarizáció következtében az életmód és életenergia terén történt eltolódások egyre fokozódnak, de lassanként kezd kibontakozni a rehabilitációs folyamat, mely előtérbe próbálja helyezni az egészséget és harmóniát.
Helyrehozni azt, ami már elromlott, nem könnyű, gyors folyamat. A mesterséges táptalajon termelt növények, egyoldalúan használt, agyonműtrágyázott földek, mesterségesen tenyésztett állatok nagy mennyiségű, de gyenge tápértékű élelmiszert szolgáltatnak. Ezt a tényt már sok szakértő megállapította, de csak mostanában kezdték felvállalni ismertetését.
A munka és szórakozás közt elmaradt pihenést, csendet nem pótolják a nyugtatók, stresszoldók, kábítószerek. A zajos társasági élethez szokott egyén retteg az egyedülléttől. A nem várt helyzetek pánikhangulatot váltanak ki, akár tömeges méretekben is. A mindentől való félelem olyan állandó tartozéka lett az életnek, mint a bankkölcsön. A felfokozott ütemű aktív világban nincs helye betegnek és öregnek.
Mégis feltűnik egy-egy apró változás: az egyéni kibontakozás mellett a közösségkeresés (minden szinten: régiók kialakítása, egyesületek felvirágzása stb.), a karrier kontra család szemlélet után a gyerekvállalási kedv (sztárok vállalnak vagy örökbe fogadnak gyerekeket, ezzel reklámoztatják magukat stb.).
A leggazdagabbak körében a ,,Noé bárkája szemlélet" virágzik, azaz meneküljünk a hegyre, a tópartra, a magánszigetre, a még tiszta természetbe, mert mi vagyunk a kiválasztottak.
Az erdők, mezők, vizek, állatok kezdenek ismét értékessé válni, mert mindjárt elborít minket a szemét — a magunké, vagy az, amit másoknak jó pénzért tárolunk —, nincs iható víz, szívható levegő, csak allergiás, asztmás gyerek és felnőtt.
Mindezek mellett nem is csoda, hogy fogytán az életenergia, speciális intézményekben próbáljuk feltölteni magunkat időről időre, mint az autóinkat a benzinkútnál. Nem tudni, hol, de lyuk támadt a jól megtervezett, biztonságos burkon, s elfolyik rajta az energia.
Ezért a világ civilizált felének öntudatosabbja visszajár a primitívebbekhez, vadabbakhoz, hogy időszakosan lemondva a maga kényelméről újratanuljon élni. Kecskét fej egy mongol sátorban, túlélési expedíción vesz részt, együtt táncol a bennszülöttekkel a tamtamdob hangjára, jógázni tanul az indiai gurutól, csakhogy...
A szegényebbje először csak kér, aztán követel, egyre agresszívebbé válik, hiszen el akarják venni kultúráját, földje erejét, vallásos hitét, és már nem válogat az eszközökben, csak pusztít. Nem veszi észre — még nem —, hogy az a másik véglet, hogy az is felemészti életenergiáját, erejét. Egyik fél sem akarja még elfogadni, hogy a változásnak lényeginek kell lennie, belülről fakadónak.
