Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett. Ott volt a falu végén egy kovácsműhely, az előtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a műhely előtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára. A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.

Mikor aztán a műhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerű lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt.

– Ha már vendég van a háznál – azt mondja a kovácsmester –, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom. – Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót.

– Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson.

– Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! – evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: – Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!

– Nincs több ujjasa magának – azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára.

– Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!

Az asszonynak el kellett vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart. Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst. Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy ő maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája. Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik őtet jól a palotaőrök.

– Osztán meddig dolgozol még öcsém a királyi palotában?

– Én – azt mondja a vándor – talán életem végéig, isten segedelmével.

Elmúlt három esztendő, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Buda várába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:

– Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?

– Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet.

Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem győzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még őnála is szegényebb. Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezéből a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon. Kérdi a király:

– Mi jót hozott, mester uram? – Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni:

– A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta.

– No, köszönjük szépen! – azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó főuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg őt mint szegény vándorlót a kovácsmester szűk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz:

– Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen.

Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred. Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert:

– Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött.

Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre. És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:

– Nézzétek, jó urak, milyen erős ember ez! Elbír még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg!

Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakő a dolmányon, mint tepertő a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörű dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.

Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belőle.