Mi itt, Székelyföldön sem vagyunk sokkal különbek, az iskolákra ugyan nem került lakat csöpp hó és fagy miatt, de felénk is ilyen sarkalatos megoldásokkal igyekeznek szabadulni a gondoktól az elöljárók. Legutóbb a lakótelepi kispiacok bezárását lebegtették meg, mert elégedetlenek működésükkel: nem esztétikusak, sokba kerül fenntartásuk, és még többet elvinne rendbetételük. Egykor, a tömbháznegyedek felhúzásakor születtek eme kis vásárterek, s szolgálják azóta is – jól, rosszabbul – a sok ezer környéken élőt. Kevés őstermelő hozza ide portékáját, viszonteladók kereskednek elsősorban – igyekeznek érvelni az ötletgazdák. Csakhogy ott van közel, mindenki számára elérhetően a zöldség, gyümölcs, és ez sokaknak főnyeremény, még akkor is ha néhány banival többet kell fizetni értük, mint a nagypiacon.

Vegyük a Szemerja negyedi dollárpiacot, amelynek neve nem véletlenül honosodott így meg a közbeszédben. Nem olcsó, de a környéken élő idős embereknek vagy kisgyermekes családoknak megváltás. Nincs mindenkinek autója, hogy egy csokor petrezselyemért, kötés hagymáért vagy pár darab almáért lecocókázzon a központi piacra – ahová ugye, még busz sem jár – ugyanakkor az sem mindegy, hogy a néhány kiló krumplit, pár paradicsomot, gyümölcsöt honnan kell hazacipelni. Hétköznap lehet, csak két őstermelő árusít itt, de szombaton négy-öt környékbeli kistermelő is kínálja portékáját, az ott lakók már tudják, kinél jobb a murok, finomabb a paradicsom. A viszonteladók pedig versengenek egymással, igyekeznek minél lejjebb nyomni az árat, hogy náluk vásároljanak. Nem áll az az ellenérv sem, hogy lassan minden élelmiszerüzletben kapható zöldség-gyümölcs, mert sem a választék, sem az ár nem olyan, mint a piacon. Való igaz, szépnek nem mondható a hely, de sokat javult kinézete az elmúlt években, elfogadható bódékat építettek néhányan, aszfaltréteg is került, be is kerítették, s most jön a hír, hogy egyesek fölöslegesnek találják, sok vele a macera.

Majd harminc évvel ezelőtt a rendszerváltáskor azt gondoltuk, húsz-huszonöt éven belül eltűnnek a kommunista rendszer szörnyszülött blokknegyedei, kialakulnak a kertvárosok és a lakosság többsége tovarepülhet a betonkalitkából. Nem így történt, és remény sincs arra, hogy a következő ötven évben – míg állnak még a 60–70–80-as években felhúzott tömbházak – változna a helyzet. Egy fiatal család ma boldog, ha egy kétszobás lakótelepi lakást meg tud vásárolni, azzal vigasztalják magukat, hogy közel az óvoda, iskola, játszótér, vannak üzletek, és ott a piac. Álmodozhatunk puccos vásárcsarnokról a központban, de a kis piacoknak éppúgy megvan a létjogosultságuk, mint a lakónegyedi kis üzleteknek a nagy szuper- és hipermarketek mellett. Egyre személytelenebbé váló világunkban sokunknak számít még, hogy nevünkön szólít az eladó, tudja, mit szeretünk, vásárolunk szívesen, no meg az, hogy közel van. Jó lenne, ha nem kellene siratni, temetni vagy éppen közelharcot vívni értük, ha maradnának addig, míg állnak, és lakottak a tömbháznegyedek.