Mózes László
Mioritikus büszkeség áraszthatja el azokat, akik úgy érzik, a juh mindenekfölött. Egy összesítés ugyanis kimutatta, közel tízmillió birkával Románia harmadik juhállomány tekintetében az Európai Unió tagállamai között. Elsőként maga a mezőgazdasági miniszter, a veterán Petre Daea lelkendezhet, hiszen amikor alkalmat talál, megszállottan beszél e háziállatról, négy lábon járó, eleven szoborként emlegetve azt. Maguk az érintettek, a juhtenyésztő gazdák számára azonban e számadat nem feltétlenül örömforrás, hiszen gondokkal küszködnek mind értékesítés, mind húsfeldolgozás tekintetében. Például kevés a juhvágásra szakosodott vágóhíd, emiatt nem is csoda, hogy – nagyáruházakban legalábbis – külföldről behozott juhhúst lehet vásárolni, ez az áldatlan állapot legfennebb nagyhéten változik, húsvéti bárány nélkül ugyanis sokak számára elképzelhetetlen a feltámadás.
Ennek ellenére tízmillió juh országa, birkák otthona vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy a mintegy 19 millió lakos mindegyikére jut majdnem egy fél gyapjas bégető, ami statisztikailag igen hangzatos. Mégis, e nagy populáció sem elegendő a belföldi igények ellátására, bégetőink inkább külföldre kerülnek, exportálják azokat. A mezőgazdasági, gazdasági szempontokkal ellenkező a természetvédők érvelése, akik kifogásolják, hogy a jámbor háziállatok kíméletlenül legelnek le mindent, tarolják a védett területeket, a nyájak és a kutyák sokasodása számos problémát okoz. Társítva ezt a mértéktelen erdőirtással, csökken a medvék élettere, s ez részben magyarázhatja, miért oly gyakoriak a medvék a lakott települések környékén. Nem jelentéktelen az sem, hogy természetszerető emberek már alig találnak olyan talpalatnyi zöld területet, ahol ne legelészne jókora nyáj, s bizony, hiába jó a gyaloglás, a szaladás és a kerékpározás, ha megvadult juhászkutyák veszélyeztetik az érintettek testi épségét. Erre egyik legbeszédesebb példánk sepsiszentgyörgyi: az Olt mellett, egykori kikapcsolódást szolgáló zöldövezetben oly megszokottá vált a juhnyájak jelenléte, mint húsvétkor a locsolóversike. De az ország büszkeségeként emlegetett, komoly idegenforgalmi vonzerővel bíró Kárpátok bércein sem jobb a helyzet, a legelésző juhok mindenütt fontosabbak, mint a turisták.
Birkák országa vagyunk. Más súlyos ügyekhez képest ez apróság, de nincs rendjén, hogy e téren is ellentmondások, érdekek feszülnek egymásnak, mi több, úgy vagyunk a birkák országa, hogy e ténynek valójában igen kevesen látják a hasznát. Az állattartók a maguk problémái miatt elégedetlenek, a természetvédők, vadgazdálkodással foglalkozók is háborognak, s aki pedig nem szeretne mást, csupán hazai juhhúst vásárolni, az is mérgelődik, hogy a tízmilliós állomány ellenére sem teheti meg. És ha még a juhok viszonylag egyszerű kérdéskörét sem lehet úgy megoldani, hogy az lehetőleg minél szélesebb társadalmi elvárásnak megfeleljen, akkor ugyan miként lehetne ennél jóval súlyosabb – gazdasági, nemzetiségi, szociális – problémákra méltányos megoldást találni?
