László Zsuzsa
„A félelem egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egy alapvető mechanizmus, válasz bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély”. (Wikipédia) Valami nem stimmel velem mostanában. Nem csak a szokásos téli depresszióm hátralévő perceit élem, azt hiszem. Mindjárt itt a tavasz, a napsütés...! Továbbá: „ A félelmet gyakran csodálkozás előzi meg (...), a szem és a száj szélesre nyitott, a szemöldök pedig megemelkedik.” Na, ez gyakran fordul elő velem mostanában. Meresztem a szemem, csodálkozom. Azt hiszem tehát, hogy elkezdtem félni.
A gyermekkoromra ez nem volt jellemző, bármilyen sötét, veszélyes időket éltünk. Játszottam és biztonságban voltam. Vigyáztak rám, védett a környezetem. Később már gyakran szorongtam, ami a félelem egy következő fokozata. Volt okom (okunk) rá. Az, hogy életre szóló beidegződésekkel maradtunk, érthető. De egy idő után az ember felejt.
Csakhogy újabban egyre gyakrabban rándul görcsbe a gyomrom, egy régi életérzés kerülget. A félelemé. Nem csak attól, hogy miként lehet kifizetni a márciusi, csillagokat verő gázszámlát akkor, ha karácsony előtt állam bácsi jó kis összeget zsebel be valami tisztázatlan „elmaradásért”. Megteszi, mert megteheti. És az ember jócskán kibillen az egyensúlyából. Nem is azért, mert a gyermekem azzal állít haza, hogy egy utcai ordibálós, lökdösődős jelenetnek volt tanúja („jelentéktelen” interetnikai veszekedés, amit végül az illetékes szervek megoldottak). Nem érti... És minek említsem azt a sok fölöslegesen elpazarolt energiát és időt, amit a gyermekemnek a leghaszontalanabb és bugyutább dolgok „megtanulására” kell fordítania, értékes perceket, órákat fecsérelve el életéből. (Azt csak zárójelben merem megkérdezni, hogy egy középiskolai felvételi-főpróbán miért fontos tudni, hogy Caragialénak hány gyermeke volt? Kettő, esetleg három? Egyébként sunyi kérdés: három gyereke született, kettő meghalt.) Mert igenis, szorongok az elpocsékolt idő miatt is. Fiatalon azt hisszük, hogy mindenre jut belőle. Hát egy fenét!
De a legnagyobb baj, hogy már megint bárkivel bármi megtörténhet.
És mindez csak szűk kis életünkben. Messzibbre most nem gondolok. Legjobban amiatt szorongok, hogy újra félni kezdtem. Megingott a biztonságérzetem, pedig biztonságot kell nyújtanom. Megingott a szabadságérzetem, pedig a gyermekeimben a szabadságigényt és az igazságérzetet kellene erősítenem. Miközben egyre több gagyisággal tömik a fejüket, butítják ott, ahol tanulniuk kellene, piszkálják a még egészséges ítélőképességüket, sokat kérdeznek. Jól. Mit mondjak nekik? „Nyugi, az igazságot ne keressétek, de minden rendben. Itt vagyok! És csak azért meresztgetem a szemem mostanában, mert kezdek félni egy kicsit?’’
