A mű recenziójában olvasható tömör összefoglaló: „Apor Mária azon nők közé tartozik, akik nagyon közel kerültek hozzá, s talán az egyetlen, akit Nagy Imre feleségül szeretett volna venni. Az arisztokrata származású Máriát a kitelepítéskor »kifelejtették< a deportálandók listájáról, Sepsiszentgyörgyre került egy református lelkész-házaspárhoz, majd később Nagy Imre egyengette a pályafutását – az akkori gyakorlat szerint a nem megfelelő származású fiatalokat általában érettségizni sem engedték, nemhogy főiskolára vagy egyetemre –, fogtechnikusi képesítést szerzett és Kolozsvárott sikerült elhelyezkednie. Egy idő után ez a kapcsolat több lett, mint a pártfogolt és a mentor, annál is több, mint a modell és a művész közötti viszony szokott lenni. Az idősödő mester – ekkor a 60. életéve környékén járt – valóban házasodni akart, de ahhoz két ember kell, Apor Mária ezt nem akarta – írja Simó Márton (Múzsa és modell, KultúrHon, 2011. október 24.). Az alábbiakban Komoróczy György kötetéből idézünk.

„Ismeretségünk az én gyermekkoromba nyúlik vissza, úgy 10-12 éves koromig. Apámnak barátja volt, tehát gyakori vendég volt nálunk, s rólam már akkor több rajzot készített. (…) Utána következett a kommunizmus terjeszkedése, a mi osztályunkat, a földbirtokos nemességet a vörös uralom megfosztotta minden vagyonától, deportáltak bennünket, akárcsak titeket és más birtokosokat, embertelen körülmények között éltünk kényszerlakhelyen, munkatáborban 1964-ig. (…) 1945 után sokat járt hozzánk, apámat szerette, jól megértették egymást. Akkor Bodokon laktunk, a Matild borvízforrás is a mi tulajdonunk volt, a környéken jártak horgászni, sok-sok közös beszédtémájuk akadt. Négyen voltunk testvérek, én voltam Imre bácsi kiválasztottja, engem is vitt/vittek horgászni. Már abban az időben, tehát kisgyermek koromban, sokat rajzolt engem. Például játszottunk az udvaron, figyelt bennünket, majd odakiáltott: most állj meg, most futkoss, ficánkolj… s közben a ceruzája ment a rajzlapon. Nagyon élveztük, amikor megmutatta a rajzait s mondta: ez te vagy, ezek ti vagytok.

12-13 éves lehettem. 1949. március 2-án éjjel apámékat mint földbirtokosokat kitelepítették, minden vagyonukat, értéktárgyaikat elkobozták a kommunisták, bevitték őket Sepsiszentgyörgyre, majd Dobrudzsába kényszerlakhelyes munkatáborba, iszonyatos körülmények között éltek, mi gyermekek pedig hányódtunk össze-vissza. A kitelepítés éjszakáján a gyermekek közül csak Márta húgunk volt otthon, őt vitték szüleinkkel, a többiek nem kerültek listára. Szóval a család bekerült Sepsiszentgyörgyre, természetesen a többi háromszéki földbirtokos családdal együtt, és elkezdődött keserves életük. Csak fizikai munkára, annak is csak az aljára alkalmazták őket. (...)

Egy évnyi szentgyörgyi kényszerlakhely után még szörnyűbb fordulat következett szüleink és sorstársaink életében. 1950-et mutatott a naptár, amikor nagyobb lendületet követelt a kommunista párt a kollektivizálás terjedésének. (...) Apám is dolgozott disznóhizlaldában munkásként, még mielőtt Dobrudzsába kerültek volna. Azt sem szabad most elfelejteni, hogy Luka mellett Pauker Anna is megérte a pénzét. A népi humor ki is kezdte őt a következőképpen. A kommunisták közt volt egy Veres nevezetű is a Székelyföldön, a tréfacsinálók működésbe léptek: Pauker Anna, Veres, Luka – leírva. De csak mondva: Pauker Anna veres luka (lyuka). (...)

Velünk nem törődtek, mert nem voltunk a listán, ezért nem hagyták, hogy szüleink vigyenek magukkal. A lakást lepecsételték, nem mehettünk be, egy eperfa alatt töltöttük az éjszakát. Reggelre híre ment a szülők elhurcolásának, kijött értünk Szentgyörgyről Vajda Gáspár református lelkipásztor felesége, Cuci néni és magukhoz vettek. Szüleink helyett szüleink lettek. Érettségiig ők iskoláztattak bennünket és – természetesen – gondoskodtak rólunk, szóval ők neveltek bennünket, ami teljes ellátást jelentett. Tudtuk, hogy azután jön a még nehezebb, mert ki volt adva: az ilyen származásúak nem tanulhatnak tovább főiskolán vagy egyetemen, sőt, még gimnáziumba sem volt szabad járnunk, csak szakiskolába vagy szakközépiskolába, de néhányunknak ilyen-olyan trükkel sikerült gimnáziumi érettségit tennünk, s majd tovább tanulnunk. Az úgynevezett osztályharc 1964-ig tartott, akkor nyitott Románia Amerika felé és enyhén elfordult – legalábbis látszólag – a Szovjetuniótól. (...)

Felsőbb iskolai tanulásomban Nagy Imre vállalt segítséget. Fogászati technikumot végeztem Kolozsváron, de előtte nagy kerülő utat kellett megtennem. Úgy kezdődött, hogy miután leérettségiztem Szentgyörgyön, levelet kaptam Imre bácsitól, azt írta: legyek ekkor s ekkor itt és itt a csíkszeredai vasútállomáson, visz Kolozsvárra, ha akarom. Éltem a lehetőséggel. Tizenhét éves voltam. Szentgyörgyön munkalehetőség nem volt, beláttam, muszáj továbbtanulnom. Egy kis ideig Imre bácsinál laktam, majd albérletbe kerültem egy magyar tanárcsaládhoz. Állást is szerzett Imre bácsi, igaz, csak fizikai munkára vettek fel, s a végén még onnan is kirúgtak a nevem miatt. Aztán került más munkahely, igaz, ott is fizikai munka, de nem volt nehéz. Imre bácsival a kapcsolatot tartottam, hetente meglátogattam Vörösmarty utcai lakásán. Gondoskodott rólam, aztán egyszer csak elkezdett engem rajzolgatni. Portrékkal kezdődött. Egyebekbe akkor még nem akart belevinni, túl fiatal voltam. De gátlástalanul mozogtam a műteremben, és ragaszkodtam Imre bácsihoz. Apám helyett apám volt. Mindig vitt magával az ő társaságába Kolozsváron, írók, művészek közé. Persze a pletyka hamar elindult, hogy Nagy Imrének fiatal szeretője van. Nyilván akkor még nem volt ez igaz, csak kölcsönösen ragaszkodtunk egymáshoz. Közben ilyen-olyan állásokba kerültem, de amikor Imre bácsi megtudta, hogy kasszás lettem egy kocsmában, azt mondta: az nem lehet, hogy ki legyek téve a sok részeg hülyeségének, visz magával Zsögödre. Igent mondtam. Döntésemnek örült. Abban egyeztünk meg, Zsögödön kigondoljuk, mihez lehet kezdeni. Ez 1959-ben történt, nyáron, ő csak a nyarat töltötte Zsögödön, télen Kolozsváron lakott, persze, Zsögödön is volt műterme. Akkor én már húszéves meglett nő voltam, s bizony ott Zsögödön szerelmi kapcsolat alakult ki kettőnk közt. Nagy vonzódást éreztem iránta, de egy húszéves szerelme nem hasonlítható a 16-17 éves csitriéhez. Különös tulajdonságaiért, vonásaiért ragaszkodtam nagyon hozzá. Megtanított tisztán látni bizonyos dolgokat. Sokat tanultam tőle, lehetőségem nyílt betekinteni a képzőművészetbe, mely művészeti ág középiskolás korom óta érdekelt. Megtanultam, hogy az élet nem csupán eszem-iszomból áll. Kezdtem látni az élet értelmét. Közel kerültem az irodalomhoz és a zenéhez is. Annak is kulcsszerepe volt számomra abban az időben, hogy mint modellnek minden mozdulatát lerajzolta Imre bácsi. Ezeket a rajzokat felhasználta a nagy kompozícióiban.”

ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SZEKERES ATTILA