Mózes László
Elismer és visszafogottan dorgál az Európa Tanács tegnapi, Romániát illető jelentése. A strasbourgi testület dokumentuma a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát értékeli, pozitívumként említve, hogy a legtöbb kisebbség számára „messzemenően” biztosított az anyanyelvhasználat a kultúra háza táján. Megjegyezték ellenben, hogy a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát szélesíteni kellene az igazságszolgáltatásban és a gazdasági életben, mi több, felszólították a döntéshozókat, a közigazgatásban is értékeljék újra a kisebbségi nyelvek hivatalos használatának küszöbértékét.
Pillanatnyilag ugyanis a kisebbségi nyelveket – itt értelemszerűen csak a magyar nyelvre gondolunk általában, noha ez a lehetőség más nemzeti közösségek számára is életbevágóan fontos – csak olyan települések közhivatalaiban lehet hivatalosan használni, ahol a kisebbséghez tartozók aránya a lakosság több mint 20 százalékát jelentik. Az Európa Tanács illetékesei most úgy vélekednek, ez a küszöb a helyi ügyek és ügyintézések mindössze egyharmada esetében teszi lehetővé a kisebbségi nyelvhasználatot. Azt már nem fűzik hozzá, de az itt élők számára nyilvánvaló, hogy míg ez a küszöb Székelyföldön elfogadhatónak tűnik, nagyobb erdélyi városokban, illetve a szórványvidéken teljességgel méltánytalan helyzetet eredményez az ott élő, egyre apadó magyarság számára. Szintén nem tesznek említést róla, de hasonlóan problematikus az anyanyelvhasználat az egészségügyi intézményekben is, a magyar anyanyelvű betegek esetenként meg sem tudják értetni magukat a román ajkú orvosokkal. És ezt sem lehet azzal a szokásos gőggel elintézni, hogy mindenkinek kötelessége ismerni az állam nyelvét, hiszen alapvető jogok sérülnek.
Valószínűtlen, hogy a mostani jelentés okán a többségi nemzetet képviselő honatyái a centenárium évében hirtelen változtatnának eddigi viszonyulásukon, például a már említett küszöbérték kapcsán, a korábban felvetett 15 százalék lehetőségét is indulattal seperték le az asztalról. Pedig az Európa Tanács mostani összegzése előrelépést is említ kisebbségi nyelvhasználat terén, például oktatásban, sajtóban. Persze, ha akarják, maguk a raportőrök is láthatják, ez még nem elég, annál is inkább, hogy olyan kért, illetve meg nem adott jogokról van szó, amelyek senkit sem korlátoznának, inkább lehetőséget teremtene Bukarestnek arra, hogy végre hitelt érdemlően bizonyítsa, figyel a kisebbségi gondokra.
Amíg ez nem történik meg, amíg csupán szajkózzák, hogy mifelénk egyszer s mindenkorra példásan megoldották a kisebbségi kérdést, addig nem számíthatunk változásra. Az is bizonyos, hogy Európa magas beosztású hivatalnokai, e kérdést vizsgáló politikusai még gyakran ragadhatnak tollat, hogy rögzítsék, van még javítanivaló kisebbségi nyelvhasználat terén. Ám ez önmagában nem elég, jó lenne, hogy nyelvi jogok tekintetében más romániai nemzeti közösségek szószólói is kritikusan nyilvánuljanak meg, parlamenti képviselőik ne bólogatójánosokként viselkedjenek, mindenkor támogatva a hatalmat.
