Nyugat-Európa őrizte azokat a hagyományait, amelyek a görög magaskultúrában és a római állam- és jogrendszerben, a keresztény erkölcsi tanokban és az abból következő, emberek közötti egyenlőség eszméjében, valamint a XVII–XVIII. századtól kezdődő polgárosodásban, a nemzeti önállóságban, a demokratikus jogállamban, az emberi és állampolgári jogokban testesültek meg. A két háború ugyan törést okozott, ám a második világháború után – a történelem kegyének megfelelően – ezek az országok újrarendezték soraikat és visszatértek klasszikus, illetve modern polgári és demokratikus hagyományaikhoz.
Hogy ezt megtehették, abban nagy szerepet játszott a háború legnagyobb győztese, az Egyesült Államok, amelynek akkor és ott nagy szüksége volt egy jól, sikeresen, demokratikusan működő Nyugat-Európára, hiszen ellensúlyoznia és ellenpontoznia kellett a szovjet birodalom modelljét, mutatva, hogy a Nyugat mindenféle szempontból a Kelet fölött áll. Mindez tény, de ettől függetlenül igaz, hogy Nyugat-Európa – amelybe persze beleértendő volt akkor Észak- és Dél-Európa is – olyan jóléti államokat hozott létre, amelyek e térség virágkorát hozták el az ötvenes évektől nagyjából az ezredfordulóig.
Másfelől viszont az is tény, hogy a vasfüggöny keleti oldalára szorult, a bolsevik típusú kommunizmusba belekényszerített közép- és kelet-európai országok soha nem felejtették el az európai hagyományokat, soha nem mondtak le végleg azokról, sőt titokban, a magánlét köreiben, bújtatottan, elrejtve mindig is a nyugat-európai modell után vágyakoztak, amelyről tudták, hogy létezik, még ha a saját szemükkel csak a legritkább esetben láthatták is.
Mivel a szocialista diktatúra lényegében véve megszüntette az egyéni szabadságot és az annak terepet adó civil társadalmat, ezért az európai hagyományok őrzése a családokon belülre szorult, de ott valamilyen mértékben megmaradt, táplálva a reményt, hogy egyszer véget ér a kommunizmus korszaka, és visszatérhetünk az európai gyökerekhez. A közép-európaiság minőségileg mindig is mást jelentett, mint a kelet-európaiság vagy a balkáni szellem, de a diktatúrából való kitörés vágya az egész régióban jelen volt – ezt bizonyította ékesen mindaz, ami 1989 után történt ezekben az országokban.
Nyugat-Európában és a tágan vett Nyugaton a hatvanas, hetvenes évektől kezdve egy új, világmegváltó szellemiség jelent meg, amely azt mondta: azok az értékek, azok a hagyományok és szokások, azok az erkölcsök és intézmények, amelyek eddig a Nyugatot Nyugattá tették, immáron értéktelenek, haszontalanok, mert gátolják az egyén szabadságának kiteljesedését. Az individuumot mentesíteni kell minden örökölt kötöttségtől, szokástól, intézménytől, hogy teljesen szabadon döntse el, ki és mi akar lenni. Ezért nem kell a vallás, nem kell a nemzettudat, ezért nem kell az állam, ezért nem kellenek az évszázados tradíciók, ezért nem kell a család sem.
Azok a globális – pénzügyi, hatalmi, politikai – körök, amelyek ezt az új világlátást, létszemléletet fokozatosan, majd egyre intenzívebben és erőszakosabban elterjesztették az euroatlanti világban – és elnevezték neoliberalizmusnak, szabadpiacnak, globalizmusnak stb. –, abban érdekeltek, hogy egy olyan kozmopolita világtársadalom jöjjön létre, amelyben az egyének elveszítik azokat a közösségi identitásaikat, amelyek mindig is megvédték őket attól, hogy teljesen alávessék magukat bármilyen birodalmi akaratnak. E globális köröknek ugyanis az a meggyőződésük, hogy a világ válságai csak úgy oldhatók meg, ha az emberek változó identitások között hánykolódnak, így a globális akaratnak is sokkal könnyebben alávetik magukat, hiszen valójában nincs mibe, kibe kapaszkodniuk.
Az eredmény pedig itt van előttünk: Nyugat-Európa sajnos valóban elveszítette azt az arcát, amiért Közép- és Kelet-Európa vágyott rá. Számunkra mindez érthetetlen és elfogadhatatlan, számukra viszont az nem világos, hogy miért nem fogjuk fel a változásokat, miért nem vagyunk XXI. századiak és píszík, hogyan hihetünk még olyasmiben, mint nemzet, család, vallás, hagyományos szexualitás, állam. Ők már valóban túl vannak ezen. Nemrég a The Wall Street Journalban és a Le Monde-ban jelentek meg cikkek arról, hogy a nyugatiak „elárulva érzik magukat a közép- és kelet-európaiak által”.
Az „eredmény”: csak tétován állunk és nézünk egymásra. És nem értjük egymást. Ki árult el kit?
Az a pillanat, amikor eszembe jutott Churchill híres mondása a vasfüggöny leereszkedéséről, nem volt más, mint amikor meghallottam, milyen érvek hangzottak el Székesfehérvár városának uniós bizottsági meghallgatásán az Európa kulturális fővárosa 2023 pályázattal kapcsolatban.
A bizottságban 12 „európai” személyiség foglalt helyet, köztük európai bizottsági, európai tanácsi küldöttek. S mit is kifogásoltak az egyik kisfilmmel kapcsolatban? Az egyik szakértő szerint „ez a fehér, keresztény Európa propagandafilmje, mindenki fehér, boldog és az utcán táncol”. Értik az üzenetet? Az a probléma, hogy egy fehér, keresztény európai város fehérnek és kereszténynek mutatja be magát. Mert ezt már meghaladta Európa!
Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere még ezt mondta: „A szakértők hiányolták a szegényeket és a migránsokat, sokallták a keresztet és a templomokat, illetve azt, hogy mi erre értékként tekintünk. Egy belga bizottsági tag azt kifogásolta, hogy a pályázat identitását a görög, a római és keresztény-zsidó kultúrkörre alapoztuk.”
Azt hiszem, e ponton Nyugat-Európa átlépte a Rubicont. Azt, hogy immáron nem pusztán szövegelés zajlik a szép új, kozmopolita, családmentes, etnikailag és identitásában összekeveredett, iszlámbarát Európáról, ahol müezzin hangja fog szólni. Hanem egy európai bizottság azért utasít el egy pályázatot, mert az a pályázat túlzottan „megfertőzött” az európai identitástól. Vagyis: az unió színterein és Nyugat-Európában intézményesedett a kevert fajú, kereszténytelenített Európa víziója, mi több: ez elvárássá és követelménnyé vált és immáron döntéseket alapoz meg.
És valahol itt van vége az általunk ismert és szeretett Európának. (Magyar Idők)
