A Jég veled című filmet bizonyára sokan látták. A jamaicai bobcsapat történetének romantikus, meseszerű megfilmesítése ma is újranézhető, meleg lelkű, ha úgy tetszik: könnyfakasztó alkotás. Mert igaz történetre épül, amelyben kisemberek vívják meg az afrikai úszóéhoz hasonló harcukat. Elsősorban magukkal, környezetükkel, majd az egész világ kishitűségével szemben. És nyernek. No, nem olimpiát, hanem egy másik nagyon fontos „versenyt”, a jellemfejlődését, és válnak igazi sportemberré. Emberré, mint az „angolna”.
Hogy miért szólok mindezekről épp most? Mert mindannyian végigizgultuk ezért vagy azért a magyarországi választásokat, amelyen ismét nyert – mondhatni váratlan mértékben – egy „csapat”. S bár ezt a csapatot politikailag Fidesz–KDNP-nek nevezik, a valódi nyertes a magyar nemzetként egyre ismertebbé vált „alakulat”, amely nem várt mértékben bizonyult érettnek. A Budapesten elért 34 százalék, a vidéki városokban kivívott 42 százalék, a kisebb településeken megvalósult 51 százalék, a hűséges határon túliak 96,24 százaléka mutatja a végeredmény összeállását. Sokak szerint – és nagy igazságuk van – a kampányt a miniszterelnök vitte a hátán, aki példát mutatott arról, hogyan kell, kellene dolgozni mindenkinek, aki a haza, a nemzet szolgálatának „hasznát élvezi”, s hogy mekkora szerénység és alázat kell, kellene mindennek a sikerességéhez. És persze ahhoz, hogy az egész ország, az egész nemzet – de legalábbis növekvő többsége – hihesse és láthassa, hogy a dolgok nem a saját zseb hizlalásáról, hanem a közjóról szólnak. Főleg ebben a zömében ellenséges közegben, amely minket körülvesz.
Kicsit olyan tehát a mi helyzetünk, mint az említett sportolóké. Két kezünkön meg tudjuk számolni, kik hisznek abban, amiben mi. Talán a V4-eken kívül Olaszország, Ausztria, néhány balti és balkáni állam és kész. Nyugat-Európa vezetői, az EU mai korifeusai, a világ liberális pénzmágnásai nem nekünk szurkolnak, sőt, keményen ellenünk dolgoznak. Talán szövetségeseink lehetnek a Nyugat ébredező kisemberei, akik lassan megtanulnak a sorok közt olvasni az agyoncenzúrázott médiájukban, és mellette bőrükön érzik környezetük drámai alakulását.
Mi, a magyaroknak nevezett örök „rebellis” sereg – kik önzetlen, sokszor drámaian hősies harcainkban mindig Európát is védtük – ebben az ellenszélben hoztuk az eredményt. Az esélytelenek csodálatos nyugalmával voksolva akkor, amikor a belső feszültség majd szétvetett közben. De versenyezni, nyerni – nem politikai, történelmi világbajnokságot, de életet, reményt – csak így lehet. És így, ebben a szellemben éli napjait, vívja harcát önhibáján kívül határainkon túl rekedt minden magyar, bizonyulván Európa szívében élő és tiszteletre méltó guineainak vagy jamaicainak, akiket számba sem vettek, kigúnyoltak és lenéztek, míg meg nem mutatták emberi nagyságukat.
Nekünk, magyaroknak nem kell elismerés, nagydíj vagy érem. De sportszerűség és tisztelet igen. Csupán annyi, amennyi kijár mindenkinek, aki Embernek bizonyult. Mert 70 százaléknyi szavazó nagy hányad. Akkora, hogy döntése szent és sérthetetlen.