Én amúgy sem bírnék aludni, ezért kitéptem pár lapot a füzetemből, és most megpróbálok leírni néhány sort arról, hogy mi történik itt, a repülőtéren és környékén. Nem tudom magamban tartani, de beszélni ezekről nincs kivel. Talán sikerül túlélnem – de ha nem, ezeket a lapokat hátha sikerül úgy elrejtenem, hogy majd jó kezekbe kerüljenek.

Öt napja már, hogy hajnalban azzal riasztottak: jönnek a terroristák. A nagy pánikban gyorsan összekaptuk magunk, s csak percekkel később, amikor már elfoglaltuk állásainkat a repülésirányító tetején, vetődött fel a kérdés valakiben: miféle terroristák ezek, hogy előre bejelentve, szervezetten közelednek? Persze a százados rögvest hatalmasat csapott az okoskodó srác sisakjára, és kilátásba helyezte, hogy a következő pofázáskor helyben főbe lövi. Kételkedésnek nem volt helye.

Nem sokkal később megjelent három zöld ponyvás teherautó. Az ellenőrzőpontnál megállították, majd továbbengedték mindhármat. Megtettek néhány száz métert, amikor váratlanul valaki tüzet nyitott. Ezután elszabadult a nagybetűs Pokol. Három irányból kezdték megszórni őket. Nem tudom, hány percig tartott az őrület, de az biztos, hogy a védelmi állásokból majd’ mindent kilőttek rájuk. A rettentő lármában a parancsokat sem lehetett hallani, úgyhogy ha valaki el is rendelte a tűz beszüntetését, azt senki sem hallotta. Úgy viselkedtünk, mint a birkák: ha egy lő, mindenki lő – és lehettünk vagy kétszázan. Szerencsétleneknek esélyük sem volt viszonozni a tüzet. Bár, mint később kiderült, fegyvereik sem voltak…

Az első sortűz a terroristák java részével végzett. A többiek valahogy lemenekültek a kocsikról, néhányan a járművek mögött kerestek védelmet, mások a közeli erdő széle felé kúsztak. Egyesek kiabálni kezdtek: „Ne lőjetek! Ne lőjetek!” Hiába: bár sokan beszüntették a tüzet, legalább annyian tovább lőttek. Lemészároltuk őket, Tudor, félelemből, gyávaságból, a szar kiképzésünk miatt, az oly sokáig elfojtott gyűlölet vakká és süketté tett mindannyiunkat, csak húztuk a ravaszt és üvöltöttünk, és tárat cseréltünk, és ismét lőttünk és hörögtünk, és újra, és újra… Káosz volt az, vérfürdő, borzalom és rettenet, állati ösztönök elszabadulása. És, egyszer csak megjelent a lővonalban a repülőtéren dolgozó civileket szállító autóbusz – az elvakult lövészek azt is lőni kezdték, de szerencsére a sofőr még idejében tolatni kezdett. Idejében – csak nyolcan haltak meg a buszban, ha igaz, amit hallottam.

A túlélő terroristákat összegyűjtöttük és betereltük a reptér egyik épületébe. Ott aztán a vérmesebbjeink gyalázni és verni kezdték őket, kihallatszott a „Terroristák vagytok!”, „Ceaușescut véditek!”, „Meg akartatok minket ölni!” kiabálás. De nem volt mindegyikük ilyen szerencsés – láttam, amint egy másik egységhez tartozó csapat parancsnoka a teherkocsi mellé sorban letérdepeltetett néhány katonát, és tarkón lőtte őket. De olyan is akadt, akit egyszerűen hagytak elvérezni. Megint leírom: fegyvertelen srácok voltak. Igaz, hogy sötétkék paroli virított a zubbonyukon, tehát a szekunál szolgáltak, de láttam a vállpántjukon a vékony piros makarónit: szekus előfelvételisek. Akiket nem a szándékuk, hanem a sors sorozott be pont oda.

Nem hinném, hogy Isten ezt valaha meg fogja bocsátani nekünk. A poklok poklában fogjuk végezni, ezerévnyi tisztítótűz után. Az emberek pedig – az ő bocsánatukért már nem is esedezem… Fegyvertelenek voltak, az Isten szerelmére…

A holttesteket csak a következő nap szállították el az útról – ebben szerencsére nem kellett részt vennem. Egy konténerbe dobálták a tetemeket a teherszállító terminálon… De, mint már írtam, a káosz egyre nagyobb – az irodalom tanárnőm szeretné e jelzőt: epikus – méreteket öltött: később a megvert és szidalmazott „szekus” túlélőket kirendelték Ceaușescu ott parkoló repülőjének az őrzésére…

Mindezek után – vagy közben, összefolyik az egész, és lényegében mindegy is – tankokkal támadtak ránk. Mármint a repülőtér épületére. Rögtön tudtuk, hogy ezek nem lehetnek sem terroristák, sem szekusok – ugyan honnan szereztek volna harckocsikat? A zárótűz első hulláma úgy négyszáz méterre tőlünk fröcskölte fel a földet, a második mintegy háromszázra. A fegyvereink semmit sem használtak ellenük, meg sem próbálkoztunk a harckocsik kilövésével. Percek múlva következett az újabb zárótűz, az már csak mintegy kétszáz méterre tőlünk pusztított. Ekkor az erdőből valakik tüzet nyitottak rájuk. Azok meg belőttek az erdőbe – a fák gigászi akrobatákként repültek húszemeletnyi magasba. Ekkor egy repülős tiszt egy fehér alsónadrágot lobogtatva kirohant a mezőre, egyenesen a tankok felé. Szerencsénk volt: nem szedték le, hanem tárgyaltak vele. Állítólag a tankosokat azért küldték ide, mert úgy tudták, hogy a reptér épületét elfoglalták a terroristák…

Nem értek én már semmit… Tudom, Isten útjai kifürkészhetetlenek, de hogy ilyenkor milyen tervei vannak az emberekkel, annak milliomod részét sem bírom felfogni… Csak az Ő kegyelmében bízhatom… És nagyon, nagyon félek…

1989. karácsony, ha lehet annak nevezni

December 31.

– Negyedóra múlva pedig átfésüljük a két kaszárnya közötti terepet – jelentette be Panait. Kedves tőle, hogy megvárta, amíg megesszük a reggelinket – gondolta Mircea. Előkotort egy Bucegi-t, ujjai közt nyomogatva fellazította a papírban a dohányt. Gyufája nem volt, elindult tüzet szerezni. Rá kell gyújtania minél gyorsabban, hogy megkönnyebbülten vágjon bele a feladatba. Egyrészt, mert a két kaszárnya között egy temető terül el, és azért mégsem illene a sírok közé szarni – másrészt pedig a gatyába sem kellene csinálni, ha tényleg találnak ott élő vagy akár halott ellenséget.
Az első hat srác átugrott a kerítésen, állást foglalt, majd kiabáltak, hogy lehet menni. Mikor mind a kilenc csoport a temetőben volt, a százados kiosztott mindegyiknek egy sávot, ezt kellett átfésülniük. – Ha végeztünk, majd nyilván kapunk egy újabb sávot – zsörtölődött Uwe. – Olyan ez, mint a kukoricakapálás mezőgazdasági gyakorlaton –, de nem folytathatta, mert elhangzott a parancs:
– Nyomás, faszarik! És ne kezdjetek patkányokra lődözni, értve vagyok?
– Értettük, százados elvtárs!
– Akkor lássunk hozzá!
Lassan és figyelmesen haladtak a sírok között. Panait és Ördögfajzat főhadnagy lassú tempót diktált. A sírkövek kiváló búvóhelyet nyújthatnak, kézifegyverrel nem lehet átlőni rajtuk, úgyhogy nem árt az óvatosság. Ketten fedezték a harmadikat, aki megközelítette a sírkövet, majd mögé nézett. Folyamatosan váltották egymást, hogy egyenlő esélyük legyen. Igaz, egy macska jól rájuk ijesztett. Épp Uwén volt a sor, hogy benézzen a sírkő mögé – a jó nagy darab, fekete márványlappal ékesített, majd’ ajtónyi kő mögött viszont ott lapult egy hatalmas macska, amely, amint meglátta maga fölé tornyosulni  Uwét, éktelen vinnyogással ugrott fel. Uwe is megijedt, meghúzta a ravaszt, de, a macska szerencséjére elfelejtette kibiztosítani a fegyvert.
– Jól van, álljunk meg egy pillanatra – javasolta, és cigarettáját keresve kotorászni kezdett a zsebeiben. A másik kettő ugyanezt tette. Lajosnak volt tüze. A második Bucegi felénél Mircea már nem bírta tovább. – Mégiscsak ide kell szarnom, pedig nem akartam – jelezte szándékát a két társának –, ha valaki erre jönne, szóljatok neki, hogy csak óvatosan – s azzal elindult a sírkövek között.
Mircea nem sietett vissza, ezért Lajos megkérdezte Uwét:
– Rágyújtunk még egyre?
Ahogy végigsercent a gyufa feje a skatulya oldalán, és lángra lobbant a fapálcika, rövid, hármas sorozat verte fel a temető csöndjét, majd egy hosszabb is elhangzott. Ezt egy néhány másodpercnyi emberpróbáló csönd követte – egy-egy tűzpárbajt mindig ilyen különös csönd követ –, majd egy hátborzongató kiáltás: „Neeeeeem!”
Pár másodperc múlva az egész szakasz ott toporgott – teljesen szabály- és logikaellenesen, amint Ördögfajzat főhadnagy szitkozódásából kiderült, hiszen, mint mondta, ha valóban az ellenség lőtt volna, akkor épp a legkiválóbb célponttá gyűltek össze ahhoz, hogy valaki egyetlen sorozattal leterítse az egész istenverte szakaszt. – De most foglalkozzunk ezzel a két szerencsétlennel – rendelkezett.
A főhadnagy igazán hatékony volt. Valakit elszalasztott a felcserért. Egy másikat megbízta Mircea és áldozata még szinte füstölgő fegyvereinek a biztosításával és a parancsnokságra szállításával. Hárman a térdre roskadt Mirceát kellett talpra állítsák, hogy valahogy felrángassák rá a félig lecsúszott nadrágját, s egyúttal szemmel is kellett tartani, nehogy valami marhasággal próbálkozzon. Ő maga pedig a vérző katona pulzusát próbálta kitapintani, sikertelenül. A három vérfolt közül az egyik épp a szíve fölött terjedt a zubbony posztóján.
– Azóta nem beszélt senkivel, csak Panaittal párszor. Meg egyszer az ezredessel – mondta Uwe az orvosnak.
– És azóta térdepel az ágyban?
– Igen, amikor nem alszik.
– Ezek a rajzok?
– Igen, doktor elvtárs.
– Hol láthattatok ilyesmit, katona?
– Hát az a zenész főtörzs, Agafaloaia vagy hogy…
– AGFA főtörzs, az amatőr fotós, igen. Nos?
– Mutatott nekünk néhány Temesváron készített képet mindenféle hullákról, akiket savval öntöttek le, meg árammal égettek meg…
– Értem, ennyi elég lesz. Ugyan ez nem az én dolgom – fordult a doktor az ezred parancsnokához –, de hogyhogy nincs fogdában, szigorú felügyelet alatt?
– Majd később elmagyarázom – felelte az ezredes. – Most menjünk. Küldheted az ápolóid, doktor. Elindítom a leszerelési eljárást.
(folytatjuk)