Volt egy király, volt egy lánya, a lányának hetvenkilenc kérője volt.
Hanem a király fura király, a lánya is fura lány.
Kérő úrfik jöttek sorban, ki-ki kellette magát.
– Vadparipát megülök – így az egyik.
– Száz nyílvessző – száz találat! – így a másik.
– A tusában, viadalban, a tornában első volnék! – s így mindegyik fitogtatta-kecsegtette lovagi erényeit.
De a király fura király, ősz szakállába nevetve annyit mondott.
– Nem vagyok én hadi király, háborúzni nincs okom, takarékos király vagyok, akarom, hogy vőm is éppen, éppenséggel ilyen legyen. Azé lesz a lányom keze, aki álló három hétig barangolva, csatangolva, vándorolva legkevesebb pénzből él.
Hökkentek a hercegfiak, akik pénzhez, sok aranyhoz, herdáláshoz, tékozláshoz, bőkezű élethez voltak idomítva:
– Hát ez nehéz, uram király – s a legtöbben lógó orral félreálltak. Hanem néhány, mivel a lány igen szép volt, mégis lendült.
– Ilyen lányért, no meg ilyen hozományért, egy életem – egy halálom, erőt venni, latba vetni, összemérni érdemes.
– Én megélek két aranyból – szólt az első, és a király lejegyezte a nevét.
– Én megélek három hétig egy aranyból! – szólt a másik, és a király lejegyezte ezt is ám.
A harmadik előállott:
– Fél aranyból élek én meg három álló hétig is.
És a király bejegyezte ennek vállalását is.
Jöttek sorba, volt, aki egy rézgarasból, mások likas kiskrajcárból, megint mások fabatkából ígérték az életet.
A király csak jegyezgette, s inteni is akart menten, hogy az ifjak indulhatnak élni három álló hétig két aranyból, egy aranyból, fél aranyból, rézgarasból, kiskrajcárból, batkát érő fabatkából, amikor egy ifjú legény állt eléje hirtelen.
A nagy király csudálkozott.
– Fabatkánál nincs kisebb pénz.
Ám a legény mosolyog.
– Én megélek három hétig még fabatka nélkül is: adjatok egy egérfarkot, egy egérnek farkincáját, és három álló hétig én így, arany nélkül, garas nélkül, krajcár nélkül, batkát érő batka nélkül – jól megélek, meg bizony.
Nevetett a király erre, s elrendelte, hogy az egész ország legszebb, legkövérebb egerének farkincáját s a farkincák közül is a legeslegszebb meg leghosszabb kerüljön a tréfás legény tarsolyába.
Indultak a kérő ifik, ki-ki azzal, amit vállalt, egy arannyal, fél arannyal, rézgarassal, kiskrajcárral, fabatkával és az egérfarkincával.
Akik arannyal mentek, aznap este fogadóba jól beültek, s ott megültek, mulatoztak, vigadoztak, míg a csárdás, a vigadós, a fogadós negyed aranyuk elvette.
Lógó orral odébbálltak.
Garasosok, krajcárosok, fabatkások jobban a fogukhoz verték, amijük volt: garasukat, krajcárjukat, batkát érő batkájukat, hanem ők is csak apadtak: hiszen enni a fogadóban, éjjel hálni mégis kellett.
Ment-mendegélt az a legény, aki szegény volt, de mégis legokosabb, így gazdagabb volt, mint mások együttvéve.
Beült egy nagy fogadóba, megebédelt, még ivott is, és amikor végül elérkezett a hetedik jó fogáshoz, töltelékes káposztához, a káposzta aprajába, vagdalékba odaejtette ügyesen a kisegér farkincáját.
– Hé, fogadós, hé, kocsmáros! – kiáltott a ravasz legény. – Mi ez? Egérfarkot adsz te töltelékes káposztába; rögvest megyek a királyhoz, s bepanaszolom, hogy miféle, de rosszféle fogadós él az ő becses országában.
A fogadós, a potrohos, akit sajnálnunk nemigen kell, mert becsapott csapot-papot, s ez még semmi, ez még hagyján, de legjobban rászedte az ágrólszakadt szegényeket, csak futkosott nagy ijedten, s nemhogy pénzt kért volna, de még ő kínált pénzt, ám a legény ezt bizony el nem fogadta.
Továbbindult nagy sietve, s úgy folytatta, ahogy imént abbahagyta.
Így evett hát három álló hétig minden fogadóban, s ott aludt a nagy mezőben, illatozó száz boglyában, friss kazalban, egy rézgaras, egy vaskrajcár, egy fabatka nélkül is. Eltellett a három hét is, ő megjelent pozsgás arccal a királyi palotában.
A király előtt már ott álltak szakállasan, ösztövéren néhány napja, akik nem bírták, akik pénzükből meg nem éltek, hetvenkedő del-daliák.
A király a legényre mosolygott.
– Hát megéltél?
– Meg, királyom – s nagy nevetés közepette elmesélte, hogy mi történt.
– Nahát, derék, okos legény lesz a vejem… – szólt a király.
– Még nincs vége a mesének – szólt a legény –, nem költöttem el az egész egérfarkot, farkincáját, még vissza is jár belőle!
S odatett az asztalra egy darabocska, icipici maradékot, mint más a pénzt, az apróka visszajárót: ezen aztán mind kacagtak, s csaptak olyan lakodalmat, amilyen még, tudom, nem volt sehol se.
