Ének az élőknek

még élsz, most
hát neked írok
milyen sokat
jelent a mosolyod
nem is látlak
csak hallom a sorok
közti kuncogást
bugyborékol az öröm
ezt akarom inkább
itt vagyok
a net másik oldalán
ha megfordítod
látni arcomat
neked ragyog

hát nem hazudik
a halál rólam?
mikor itt ücsörgök
a papír mögött
sorokba szedetten
fogvacogva

dermedten
majd felolvadt
állapotban
nincs hatalma
felettem
Isten szeme rajtunk
nem tud kiverni
a halál magunkból

eljegyeztek
ujjunkon a gyűrű
menyasszony vagyunk
nem izé, mi a szösz
hullatestű
lelkek

égig énekellek!

Hazafelé

a költészet ünnepére
(„mi legyen, ki költő?” – Borcsa János)

költő az legyen, mi népe
mondaná egykoron egyikünk
de ha az a nép szét van tépve
a költő lehet egy velünk?
honnan van ő, ha nem belőlünk?
és kinek dalol, ha nem nekünk?
mondhatjuk- e magunkról azt,
hogy egy vagyunk magunkkal is?
és a hazánk csak magasban van
de lehet, ott lehet lakni is?
mikor a földet kihúzzák
talpunk alól, maradhatunk?
kinek nyakában csüggve lógunk
szülőföldünk az otthonunk?
és mi dolgunk mostoha hazában
próféta legyünk vagy Tamás?
mi legyen, ha költő az ember
áldás vagy lidércnyomás?
mert lenni kell valaminek
ez nem vitás, az anyaméhből
kibújtunk már, vissza nincsen
átnevezhetik vidéked
hol írni tudsz – bezárt az öl
beomlik, föltör, eliramlik
és mint ökör csak túrhatod
az a lélek, az a szó mégis
oda száll, a magasba föl
próféta légy, nemzeted fia
vagy hontalanná lett bolond
ne kérdezz, ne állapíts meg
de énekeld, mi szívedben szól
s légy büszke sorsú, vagy bitang-rossz
írd le, mondd ki az égig szólót
ne hallgasd el
míg mondhatod

(2017. 3. 19. – a vonaton, útban Kolozsvár felé)