– Milyen szempontok szerint állítja össze a koncertjeit? Hogyan dönti el, hogy egy mű orgonaszerű vagy sem?
– Én az esztétika embere vagyok, szeretem a szépet. És volt már olyan műalkotás, amely az asztalon maradt, mert elkészült az átirat, dolgoztam vele néhány hónapot, de aztán úgy ítéltem, hogy mégsem szól jól. Ha egy előadás végén úgy áll föl a hallgató, hogy akkor immár jó lenne meghallgatni az eredetit, akkor azt nem szabad elkészíteni. Ha viszont nincs kívánnivalója, akkor számára esztétikai élmény volt, és helye van. Egyébként úgy döntöm el, hogy én mennyire szeretem. Ha nagyon szeretem, akkor szívesen játszom, és ezt meghallja, érzi a hallgató is.
– Önnek szívügye a zenei, komolyzenei nevelés és oktatás. Mit gondol, a marketingszempontokon túl miért fontos a zenei ízlést fejleszteni?
– Bármilyen ízlést fejleszteni kell. Ha fogalmazhatok huszárosan, akkor a jó ízléssel rendelkező emberek egy elit klubhoz tartoznak. Mert úgy esznek, úgy öltöznek, úgy hallgatnak zenét, de úgy mennek ki a töltésre sétálni is, hogy ami körülveszi őket, az a lelküket is érinti, nem csak a testüket, hogy a szellem, a lélek táplálkozik belőle.
Minden nevelés fontos, legyen szó irodalmi, képzőművészeti, zenei nevelésről vagy éppen a kulináris élvezetről, hisz ha egy kicsit többet tudunk a világról, én úgy gondolom, mélyebb és értelmesebb életet tudunk élni.
Azt is gondolom, hogy ez emberként azért kötelességünk, mert pontosan ez a szegmens az, amely elválaszt minket egy állattól. Egy állat is eszik és maga alá csinálhat, ha hagyják, meg szaporodik, meg kimúlik, de az ember az, aki képes értékelni mondjuk Debussy művészetét vagy éppen Gershwint. Ez tesz bennünket emberré.
– Hogyan látja, a mai ifjúság, amelyről sok rosszat, de ugyanakkor sok jót is el lehet mondani, nyitott erre a fajta zenei világra?
– A mai ifjúság nagyon nehéz helyzetben van, mert egy komplett ipar, az úgynevezett szórakoztatóipar dolgozik azon, hogy a lehető legbutább legyen. Mert minél kevesebbet tud a világról, azaz minél szűkebb látókörű, annál többet fogyaszt. Sőt, egyik a másikból fakad, ha valaki úgy gondolja, a boldogsága záloga az, hogy megvesz valamit, akkor tökéletesen jó fogyasztót neveltünk belőle. Amint elkezdjük értelmét kinyitni, onnantól fogva már nem lesz elég neki az a moslék, amelyet valamilyen kereskedelmi csatorna elébe tár. Viszont én bizakodó vagyok, hisz igaz, hogy sokan vannak, akik nem fognak ebből a nehéz helyzetből továbblépni a klasszikusok irányába, de az ifjakból előbb-utóbb középkorúak lesznek, és akkorra talán mégiscsak fölébred bennük valami abból az emberből, amelyet az előbb érintettem. Talán harmincéves korukra ráébrednek, már nem elég nekik az, hogy sztroboszkóppal vagy éppen dobgéppel szétnyomják az agyukat, hanem szeretnének valami értéket. S akkor viszont odafordulnak ezek felé az időtlen értékek felé. És ez a szülő dolga is, mert ha ma elhozza a tíz-tizenegy-tizenhárom éves gyerekét egy ilyen koncertre, akkor elültetődik az a mag, amely aztán tíz-húsz-huszonöt év múlva, amikor eljön az ideje, kikelhet.
– Visszatérve egy kicsit a látványkoncertre. Ezt a koncepciót Ön találta ki, mostani előadása során láthattuk, hogy a zenét vetítés kíséri, és szöveges magyarázat. Ön szerint ezt lehet-e még tovább fokozni?
– Lehetne, csak a kérdés az, hogy kell-e. Akik ma itt voltak, egy koncertre jöttek, és úgy gondolom, hogy koncertélménnyel távoztak. Lehetne ennél nagyobb csinnadrattát művelni egy koncerten, csak akkor nem azzal lennének elfoglalva, hogy ma este meghallgattuk a Kék rapszódiát Gershwintől vagy a Tavaszt Vivalditól, hanem azzal, hogy hűha, és elveszne valami abból az üzenetből, amelyet én továbbítani akartam, hogy ezek időtlen értékek, Vivaldi darabja, Bach darabja, Bizet műalkotása. Tehát lehet, de véleményem szerint, aki klasszikus zenét játszik, az eddig menjen el, és ne tovább. Ha eddig elmegy, akkor meg tudja szólítani a szélesebb tömeget, tehát több ember ül majd ott, és ez minden szempontból jó.
Mert az az ember, aki ma itt volt, holnap nem fog szemetet eldobni, hisz a lelke egy kicsit szebb lett. Az az ember, aki ma itt volt, holnap szebben fog a kollégájához szólni, mert a lelke egy kicsit szebb lett. Tehát minden szempontból nyertünk azzal, hogy többeket szólítottunk meg.
– Ön egy általam olvasott interjúban megemlítette Wass Albertet. Feltevődött bennem a kérdés, hogy magyar zenét játszik-e a koncertjein.
– Persze. Játszom Lisztet, Bartókot vagy Kodályt. Évforduló kapcsán, vagy ha valamilyen oknál fogva aktuálisak, akkor játszom őket.
– Hogyan képzeli el egy jövendőbeli koncertjét úgy húsz év múlva?
– Remélhetőleg még jobban fogok orgonálni. Ha meghallgatom a tizenöt évvel ezelőtti lemezeimet, akkor néha fogom a fejem, hogy milyen keveset tudtam én arról, hogyan kell orgonálni. A bor, ha hordóban tárolják és hagyják érni, értékesebb és nemesebb lesz, ránk ugyanez igaz, tíz vagy huszonöt év múlva, esetleg ötven év múlva ugyanattól a zenésztől érettebb zenét fog hallani. Tehát úgy gondolom, ha húsz év múlva még a pályán leszek, érettebben fogok játszani, és azt remélem, hogy akkor is sikerül majd megőrizni az esztétikumnak azt a szintjét, amelyet most igyekszem közvetíteni a látványkoncertekkel.
