Talán az a hiedelem él bennünk, hogy párkapcsolatunk egyszer s mindenkorra elrendezett ügy. Vannak ugyan elégedetlenségek, de túlságosan „műveltek“ vagyunk ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Úgy érezzük, hogy kötelességünk állandóan gyermekeinkre figyelni, mert nőnek, tapasztalatlanok, éretlenek, és sok veszély fenyegeti őket az életben. Aztán az évek múltával megkopik egymás iránti figyelmünk, és gyermekeink fokozatosan kiszorítják egymás iránt érzett szeretetünket.
Ha egy férj több figyelmet kér a feleségétől, azt mondják rá: féltékeny a saját gyerekeire. Pedig ez egyáltalán nem féltékenység. Csak arról van szó, hogy otthonában felismert egy hibát.
Ha egy feleség több időt akar szentelni férjének, mint gyermekeinek, azt mondják rá: önző, törődjék inkább többet a vállalt felelősséggel. Pedig férje iránti szeretete is ilyen vállalt felelősség! Első számú vállalkozása a férje!
Ha a házasfelek első helyre teszik egymást, ezzel gyermekükkel szembeni kötelességüket is teljesítik, és nem önzőek. Igazi boldogság a gyerekeknek, ha azt látják, hogy szüleik elválaszthatatlan társak! Fontos, hogy szinte egy személyként, egy fogalomként éljenek a család tudatában.
Ha gyermekeink előtt különálló személyként jelenünk meg, akkor két gyújtópontot fognak látni, és ez megosztottságot jelent számukra. Egy külön apát és egy külön anyát fognak ismerni, és ez nem kis nehézségeket szül életükben.
Szemléletünk legtöbbször gyermekközpontú. Pedig lehetőséget kéne adnunk házastársunknak is. Próbáljuk meg legalább egy fél évig, hogy kettőnk szerelme álljon az első helyen, és lemérhetjük a hatást gyermekeinken. Persze ezt nem szabad menekülésre felhasználni, hogy a gyermekek gondozásával járó feladatoktól szabaduljunk. Ez negatívum lenne, pedig itt valami egészen pozitív dologról van szó. Nevezetesen arról, hogy gyakorlati módon erősítsük meg egymás iránti szeretetünket, hűségünknek és bizalmunknak látható és állandóan érezhető jeleivel.
Mi ketten képezzük az atommagot, amely körül gyermekeink keringenek. A gyerekek szeretetünk megtestesítői, és nem ők a központjai házasságunknak, kettőnk egységének elsődleges szerepe van.
A legkedvesebb emlék, amit gyerekeink egész életükre magukkal visznek, nem annak az emléke, amit értük tettünk, és nem is annak a szeretetnek a nyoma, amit rájuk árasztottunk, hanem azé a szereteté, amit szüleik egymás iránt kifejeztek.
Egy idős férfi vallomását olvasva még nagyobb bizonyossággal állíthatom ezt: „Karácsonykor, anyák napján vagy más fontos ünnepen apám szép ajándékkal kedveskedett anyámnak, de még valami mást is tett, valami egészen különöset: hosszú szerelmes levelet írt neki. Mindannyian tudtunk ezekről a levelekről. Mindenki elcsöndesedett, amíg megszülettek. Anyám nagyon örült az ajándéknak, de legfőképpen a leveleknek. Soha nem mutatta meg nekünk, de tudtuk, hogy egy egész világot jelentettek számára. Édesapám már harminc éve halott, de amikor rá gondolok – és ezt gyakran teszem –, azok a levelek lebegnek a szemem előtt.”
Az egymást szerető szülők sohasem hagyják el gyermekeiket, sőt egyre jobban szeretik őket, mert egymástól és Istentől kapott értékes ajándékot látnak bennük.
Kétféle dolog is motiválja így gyermekeik szeretetét: szeretik őket önmagukért, és szeretik a szeretett társ gyermekeként is, mert ha szeretünk valakit, akkor természetesen azt is szeretjük, akivel szoros egységet alkot.
Egy szomszéd vagy barát gyermeke, akivel behatóbban foglalkozunk, több megértést várhat tőlünk, mint egy olyan gyermek, akinek szüleit egyáltalán nem ismerjük. Ha ez igaz otthonunkon kívül, akkor azon belül is igaz.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
