Mózes László
Bár éppen a Szent György Napok alkalmával tartott gazdasági fórumon hangzott el, hogy 2020 júniusában felszállhat az első gép a brassó-vidombáki, építés alatt álló nemzetközi repülőtérről, ismerve a légikikötő történetét, jó óvatossággal viszonyulni e bejelentéshez. Persze, a térség – és itt nem csupán a Székelyföld, hanem a Cenk alatti város tágabb környéke értendő – szinte minden lakója azt kívánja, hogy Adrian Ioan Vestea, Brassó megye tanácsa elnökének bizakodása valóra váljék, s többévnyi, lassan évtizednyi várakozás, reménykedés után közvetlen szomszédságunkban végre megvalósuljon a létesítmény.
Hogy egy fél évszázad alatt Romániában egyetlen új repülőtér sem épült, beszédes tény. Nem csupán autópályák tekintetében szerepelünk Európa kullogói között – miközben már ismételni sem érdemes azt a közhelyes megállapítást, miszerint eme infrastrukturális hiányosság több évtizedes gazdasági lemaradottságot eredményez –, a légi közlekedés vonatkozásában is sötétben tapogatózunk. Ha nem lennének a régi, a kommunista diktatúra idején elkészített repülőterek, még ott sem lennénk, ahol most toporgunk. S bár néhány légikikötőt sikerült a rendszerváltás után korszerűsíteni, a mostani, marosvásárhelyi elhúzódó felújítás is azt igazolja, ez bizony nehéz szülés – Vásárhelyen 2016-ban kezdték el a munkát, talán nyárra be is fejezik, de nagy kérdés, visszaköltözik-e például az eddig budapesti összeköttetést biztosító WizzAir, vagy sem. Nem is beszélve arról az egész országot felháborító fővárosi tehetetlenségről, melynek következménye lesújtó, nevezetesen, hogy Bukarest fő vasúti pályaudvarától nem vezet metróútvonal az ország legfontosabb nemzetközi repülőterére, s még csak remény sincs arra, hogy belátható időn belül megoldják ezt a közlekedési gondot.
A Brassó megyeiek ellenben alaposan nekilendültek a repülőtér építésének, a szomszédos megyeháza saját kezébe vette a kivitelezést, kétszázmillió lejes kölcsönt is felvettek e célra (eddig 24 millió eurót költöttek a légikikötőre). S bár a közbeszerzés réme, illetve a bürokrácia továbbra is nehezíti az eljárást, úgy tűnik, pénzhiányra sem igazán hivatkozhatnak, céljuk, hogy végre elkészüljön a repülőtér. Háromszék megyei önkormányzata, illetve Sepsiszentgyörgy helyi tanácsa már korábban jelezte, 3–3 millió euróval járulnának hozzá a munkálatok befejezéséhez.
Nem csupán a Székelyföldet sújtja tehát a Brassó környéki repülőtér hiánya, hanem egy jóval nagyobb, népesebb térséget. Éppen ezért különös érdekházasság körvonalazódik, amikor a háromszéki politikusok, térségfejlesztők szövetségre lépnek Cenk alatti kollégáikkal, de ez is azt mutatja, a célok egyeztetése, azok közös felvállalása esetenként eredményesebb lehet, mint magányos farkasként küzdeni a túlélésért. A gazdasági fejlesztés minden térségnek egyformán fontos, így a brassó-vidombáki repülőtér kapcsán létrejövő szövetség akár más helyzetekben is elképzelhető. A repülőtér példája emellett a helyi erőforrások fontosságára, a saját kezdeményezésben rejlő lehetőségekre utal, s ez nem más, mint az önrendelkezés szükségességének a bizonyítéka.
