Vajon miért tört ki akkora botrány egy szekus besúgólista közlése kapcsán?
Egy eseményre adott reakciók jelentősége nem ritkán mélyebb, mint magáé az eseményé. Ez a helyzet annak az 1985-ös táblázatnak a Revista 22-ben történt közlésével is, amely „az egységünkkel kapcsolatban álló együttműködőket tartalmazza”, az Állambiztonság külfölddel, azon belül a diaszpórával foglalkozó UM 0225 egységéről lévén szó. Bár eleinte voltak próbálkozások a dokumentum hitelességének megkérdőjelezésére, az 1989 előtti irattárak szakértői elismerték hitelességét. Köztük a dokumentum történelmi értelmezésének szintjét illetően voltak viták, de ez a kutató szabadságára és felelősségére vonatkozó kérdés.
A leleplezés elkövetőjének, Mădălin Hodor történésznek, a Revista 22 állandó munkatársának, mint ahogy magának a folyóiratnak is, joga van a saját értelmezéséhez. Valamint e lépés jóhiszemű bírálóinak is. Ilyen értelemben üdvözlendő lenne egy párbeszéd, amelynek abból kell kiindulnia, hogy a sajtó bármelyik szabad országban közzétett volna egy ilyen dokumentumot.
De mennyire szabad egy poszttotalitárius ország?
Tudjuk, hogy Románia 1990 után azért volt kevésbé szabad, mert az egyedül uralkodó párt és elnyomó szerve, a Securitate irattárait kezelőknek az ezek feletti rendelkezés monopóliuma volt az érdekük. Minden áron igyekeztek elodázni az igazság pillanatát, amely kétséget kizárva traumatikus lett volna. De felszabadító is. Ehelyett inkább továbbra is kezelésük alatt tartották az irattárakat és ezzel együtt a magukat sebezhetőnek érzők félelmét is.
Ebből következik annak a Securitate-szindrómának a két forrása, amelyben Románia ma szenved. Az első éppen az 1989 decemberéig tartó fizikai vagy pszichológiai elnyomás dimenziójából ered. A második abból, ahogy a posztkommunista állam és ennek rivális alrendszerei a társadalommal kölcsönhatásba kerültek. Egy meg nem reformált állam kontinuitása kiüresítette a közvetlenül a forradalom utáni, majd az alkotmányos szabadságok nagy részét.
A hatalmat 1989 decemberében megszerzők és az imposztorságukat bírálók, valamint a kommunista rezsim bűneit feledtetni akarók és az áldozatok emlékét védelmezők közötti szembenállásban a Revista 22 már az 1990. januári első számától kezdve folyamatosan az emlékezet, az áldozatok, a történelmi igazság oldalán állt.
Ennek az igazságnak a fényében kell értelmezni a kommunista állam által produkált dokumentumokat. A Revista 22 által két hete közölt anyagot olyan cikkek kísérték, amelyek – összefoglalva – azt a tézist támogatták, hogy a posztkommunista elit részben az 1989 előttiek újraalkotásának eredménye. Ebben az esetben sok, az elnyomó apparátussal különböző mértékben együttműködő értelmiségi nemcsak egy kezdetben az Iliescu-rezsim által indítványozott intézményi felejtés haszonélvezője volt, de az egész posztkommunista korszak alatt kiváltságos kapcsolatban állt az ezt a felejtést lehetővé tevő állami intézményekkel.
A közelmúlt történelmére vonatkozó vagy politológiai akadémiai tanulmányok többsége hasonló következtetésre jutott. Nem ez a tézis volt zavaró, hanem az, hogy olyan emberek nevével példálózott, akik közül egyesek vitathatatlan szakmai képességekkel rendelkeznek, és intézményi forrásokhoz férhetnek hozzá. De reakciójuk inkább egy ideológiai harc formáját öltötte.
„A Revista 22-nek tulajdonítható Hodor listája és a Securitate győzelme” – olvashattuk az egyik napilapban, mely hajdanán az antikommunista jobboldalhoz állt közel. Mintha az eleinte az Iliescu–Măgureanu (Virgil Măgureanu 1990 és 1997 között a Román Hírszerző Szolgálat, a RHSZ igazgatója volt – a szerk.) páros által biztosított felejtéspolitika jobb lenne az emlékezetpolitikánál. A volt Securitate dokumentumai radioaktívak, közzétételük mindig is akaratfüggő, és ára van, mert a kommunista rezsim öröksége olyan dilemma elé állít bennünket, amelyből már meghatározásából fakadóan is csak jelentős ár megfizetésével kerülhetünk ki. De a Securitate-szindróma éppen azért nem uralkodott el, mert a román társadalomnak általában véve és különösen az elitjének nem volt ereje kilépni a kommunista múlt és annak 1990-es évekbeli kezelése által örökül hagyott dilemmákból.
A radioaktív dokumentumokat csak közléssel, létrejöttük kontextusának megértésével, megszelídítésükkel lehet kezelni.
Amúgy is részigazságokról van szó, és így is kell őket kezelni. De alagsorban tartásuk több bajt okozott, mint jót. E dokumentumok közül a Securitate által létrehozott névjegyzékek rendelkeznek a legtörékenyebb státussal. Ezeken különféle fokú együttműködők összekeverve szerepelnek. Egyesek félelemből működtek együtt, és ez a félelem 1989 után is megmaradhatott. De az ilyenfajta végletes helyzetekkel való együttérzés szükségessége nem indokolja a cenzúrát.
Figyelemre méltó, hogy 30 évvel a kommunista diktatúra bukása után azért hibáztatják a Revista 22-t, mert nem cenzúrázta Mădălin Hodort, utóbbit pedig azért, mert nem gyakorolt öncenzúrát.
Sőt, elégedetten jelentették be, hogy a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – mely éppen azért létezik, hogy közzétegye az ilyenfajta dokumentumokat, nem pedig elrejtse azokat – vizsgálatot indított ellene, alkalmazottja ellen. Nem Hodor, hanem maga a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács fog vizsgázni: bármilyen kísérlet arra, hogy megfélemlítsék egy hiteles dokumentum törvényes közzététele miatt, azt jelenti, hogy a tanács eltér a működéséről szóló törvényben rögzített szerepétől.
A közbeszédben, sajnos, máris sok a kísérlet Mădălin Hodor megfélemlítésére. Közismertek a módszerek: az utalgatásoktól a hazugságokig, a szakmai hiteltelenítési kísérletektől a nyílt fenyegetésekig. Csaknem 12 évvel a kommunista rezsim illegitimmé és bűnössé nyilvánítása után a szekurizmus anyagi és médiabeli erőforrásai ma is végtelenül jelentősebbek, mint az antikommunizmuséi. Egy olyan Romániában, melyben a Securitate utolsó vezetője, Iulian Vlad tábornok rehabilitálása nemrég sokkal jobb ügyekre érdemes energiákat emésztett fel, érdemes vállalni egy fájó igazság kimondásának kockázatát. A Securitate polipjának még jelentős tintatartaléka van. Nekünk is.
(22/Főtér)
