Az előkészített ruháját már nem adhatták rá, úgy állt volna rajta, mint egy zsák. Nagyon lefogyott. Nem mi öltöztettük, a kórházban halt meg. „Tudod, hogy összetörik a halott csontjait, hogy rá tudják adni a ruhát?” Nem. Nem tudtam. Az a másik ruha nem is volt hozzá való. Még mindig ott lóg egy vállfán a harisnyájával együtt. Nagymamás, divatjamúlt. Szerette a vagány dolgokat, a szép cipőket. Amikor szóltak, hogy jönni kell, kiakasztottam a szekrényemből pár holmit. Végül is ezt a halványszürke, magas nyakú kötött ruhát választottuk, hozzá egy fekete, kötött, vékonyabb felsővel. Kicsit hátrasimítom a haját. „Milyen szép”, mondja az apám. A húgom nem mond semmit. Csak áll, nem tudom, hová néz. Az öcsémre nem emlékszem, mit csinál. Lehet, hogy még nincs ott.

Megismert, amikor hazajöttem. „Milyen szép szemed van.” Mintha először látott volna. Mint amikor az anyák kézbe kapják újszülött gyermeküket. Aztán órákon át integetett a levegőbe. „Nekünk integetsz? – Nektek. – Kicsik vagyunk? – Kicsik.’’ Az utolsó otthon töltött éjszaka.

A kórházi gépek alatt lassan ránk sötétedik. Ebben a másfél órában senki nem jön gombokat nyomogatni, valamit kicserélni. Csend van. A gépek hangjait meg lehet szokni, olyan természetessé válik, mint az óraketyegés. Tudom, hogy közös életünk talán legmélyebb, legigazabb perceit éljük. Nagyon jelen kell lennem, hogy tudjam magamban megőrizni. Zenét hallgatunk. Az övét, a kettőnkét. Az egyik kezemmel a kezét fogom, a másikkal a zenét teszem újra és újra. „Menjél most már, kérlek. Nem tart vissza senki.’’

Onnantól már minden csak egy film. A temetés után visszateszem a narancssárga sálamat, és tudom, hogy már nem kell félnem annyira. Megint együtt voltunk egy titok kapujában.