Végtelenül egyszerű és természetes volt Juan Manuel Fernández Montoya, azaz „Farruquito” előadása, melyet ő maga csupán egy szóval jellemzett: flamenco. De hogy mi mindent jelentett ez a sepsiszentgyörgyi közönségnek, azt nehéz lenne pontosan szavakba foglalni. Valami lenyűgöző csodát zenéről, táncról, ritmusról, testtartásról, az emberi hang és végtagok elképesztő használatáról… Olyan volt az előadás, mint valami ősi imádság, melyben test és lélek eggyé vált. Farruquito gesztusai, kar- és lábtechnikája, csuklómozdulatai, fejtartása, tekintete, és mindenekelőtt azok a bizonyos escobilla nevű cipő-kopogásai tökéletesen eggyé váltak a zenével, mely ezúttal csupán sok változatos ritmusból, klasszikus gitárhangból és énekhangokból állt, és mindez együtt évszázados történeteket mesélt a közönségnek a flamenco hagyományáról, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik át, mert ezt ilyen színvonalon csak élni lehet, megtanulni nem. Ahogy néha harsányan, viharosan, büszkén, máskor pedig puhán, visszafogottan, finoman, alig látható gesztusokkal mozdult a táncos… Ahogy a zenéből mozdulat lett, vagy fordítva, olyan természetességgel, hogy alig hittük el, hogy improvizáció zajlik az érzékszerveink előtt… Akár egy lágyan csörgedező kis patak, mely néha alig-alig folydogált, puhán, könnyedén mosva a partot, máskor pedig lezúdult nagy erővel, kavarogva, köveken átzúdulva, mintha hirtelen kimozdította volna medréből egy bővizű nyári zivatar. A gitárból lélektől lélekig ható, még sohasem hallott és mégis ismerős hangzatok törtek elő, néha olyan eszeveszett fordulatszámon, hogy úgy tűnt, önálló életre kelt a hangszer, mert olyan emberi kéz nem létezhet, amely ilyen gyorsasággal és mégis ilyen érzékenyen képes érinteni a húrokat. És hogy ennyiféle árnyalata van a tapsnak, hogy ennyiféle hang jöhet ki két tenyér összecsapásából, azt sem gondoltuk volna. Puhán és élesen, fájdalmasan és kihívóan, visszafogottan és harsány életörömmel tapsoltak, a dobos ugyanígy ezernyi változatban pörgette-lapogatta-simogatta kezével a dobokat, és az énekesek intonációiban is úgy váltakoztak az árnyalatok, hogy nem is magát a ritmust, elhangzott dalokat éreztük igazán lényegesnek, hanem ezeknek a minőségét. A ritmus hangsúlyos voltától ősi, rituális jellege volt az egésznek, mintha valami pogány szertartáson vettünk volna részt, mely során lélekben mi is eggyé váltunk a flamencóval. Az improvizatív jelleg miatt nem volt egészen kerek az előadás, néhol kicsit lelassult, vontatottá vált, aztán újra felpörgött, a vége is mintha csak többszöri nekifutásra született volna meg, mintha nem nőttek volna fokozatosan az energiák a végkifejlet felé. Ez lehet az egyetlen hátránya egy ilyen improvizációsorozatnak, de ezt könnyedén felülírja az állandó figyelem, színészi jelenlét, az az egymás iránti „szeretetteli kíváncsiság”, amelyet lélegzetvisszafojtva követ a néző, mert nem tudja eldönteni, hogy vajon a szereplők maguk sem tudják előre, hogy mire számíthatnak, vagy csak biztatják egymást.
Ez utóbbi gondolat az előadás utáni közönségtalálkozón is elhangzott Bocsárdi László fesztiváligazgató felvetéseként, mire az előadók elmondták, hogy valóban ez történik: nagyon figyelnek egymásra, mert nem tudják, hogy pontosan mi fog történni a következő pillanatban. Mint kifejtették, számukra ez a legszebb az egészben: minden egyes előadás, amit bemutatnak, improvizációk sorozata, melynek csupán a váza van pontosan leszögezve, hogy a világosítók tudják megjegyezni a fényváltásokat. Ez a fajta spontaneitás azonban csak azért lehetséges, mert az előadók egész életükben, gyerekkorukban ezt tanulták, ebben éltek, annyira részükké vált a flamenco, hogy csak gátolná őket a szabadságban, ha mindig ugyanazokat a betanult mozdulatokat kellene végezniük előadás közben. Olyan ez számukra, akár az élet, melynek csak azért van értelme, mert nem tudják előre, hogy mi fog történni… Amit elmondtak, tökéletesen rárímelt arra, amit a rájátszásban mutattak: a táncos gitározott, a zenészek és énekesek közül pedig többen is kiálltak a táncporondra. Meglepő módon még az éneket is improvizálják, mindig arról énekelnek, amit az adott pillanatban átélnek…
Mint megtudhattuk, Bocsárdi László két évvel ezelőtt egy spanyolországi flamencofesztiválon látta Farruquito előadását, és ez olyan erős hatással volt rá, hogy azonnal eldöntötte, ez lesz a Reflex4 nyitóelőadása. Be kell vallanunk: valóban nagyszerű nyitány volt ez a flamencovarázslat, mely mintha formába öntötte volna a mi örömünket és lelkesedésünket is, hogy újra itt lehetünk, ezen a fesztiválon.