Népi hagyomány szerint Szent György-naphoz kötődik az állatok legelőre való kihajtása. Az állattenyésztő gazdák tavaszi naptárában fontos feladatként szerepelt a legelők takarítása, feljavítása. A napokban, átutazva a megye egy részét, ilyen tevékenységet sehol nem láttam. A szántókon dolgoztak a gépek, de a gyepterületek nagy részén a múlt évi száraz bogáncs, vadrózsa, kökény és gyalogbodza éktelenkedett, sok helyen a már kint legelő juhnyáj kerülgette.
Elhanyagolt állapotú legelők ez előtt is voltak, erről tanúskodik a magyar állam 1902-ben indított gazdaságfejlesztő programja, amely a székelység számára a legelők följavítását tartotta a legfontosabbnak. Darányi Ignác akkori földművelésügyi miniszter, aki személyesen koordinálta a munkálatokat, megállapította: „a székely ember csak legelteti, de nem kezeli a legelőjét, annak ellenére, hogy vagyonát főleg állatai után szerzi”. A leírásokból tudjuk, hogy abban az időben Bécsig hajtották az erdélyi vágómarhát. A munkálat gazdasági jelentősége azzal is magyarázható, hogy Székelyföldön a gyepek, amelynek túlnyomó részét a legelők jelentették, nagyobb területet foglaltak el, mint a szántók. Ez az arány jelenleg is érvényes a megyénkben (szántó 83 ezer, rét és legelő 107 ezer hektár).
A célkitűzés megvalósítására a technikai, anyagi alapok biztosítása mellett a szakmai, gazdasági ismeretek nagyarányú népszerűsítésébe kezdtek az állattartással foglalkozók körében. A munkálatokba a vármegyék gazdasági egyesületeit is bevonták. A gazdákban tudatosították a legelők minőségének szerepét a tej- és hústermelés szempontjából. Megmagyarázták, hogy hiába vannak az óriási legelők, ha azok nagy része kopár, dudvát, bozótot terem, vagy csak szőrfüvet. Ezek nem tudják az állatok szükségleteit biztosítani. Fontos a legelők följavítása, folyamatos gondozása és a legeltetési rendszer szabályozása. „A létező nagy legelőterületeket nem megfelelően hasznosítani gazdasági veszteséget jelent az egész vidéknek és az ott élő népességnek.”
A száz évvel ezelőtti megállapítások ma is érvényesek. A legelők jelenlegi elhanyagoltságának egyik magyarázata a lecsökkent állatlétszám, az 1990 előttihez viszonyítva a felére esett vissza, tehát nincs, ami hasznosítsa. Az elmúlt években kialakult tejválság fölvetette a kérdést, nem volna-e érdemes részben átállni legeltetésre alapozott szarvasmarha-hizlalásra? A valamikori Magyarország Európa egyik marhahúsellátója volt a magyar szürke marhára alapozva, de a későbbi időszakban is megmaradtunk marhahúsexportőrnek, a magyar tarka húsa a legigényesebb nyugat-európai piacok megbecsült terméke volt. Egyes szakemberek szerint a vágómarha-előállítás mai mélypontjának „elindítója” a tej- és húságazatot szétválasztó szakosítási program volt. Mint minden árutermelő ágazatot, ezt is elsősorban a nyereség határozza meg, hogy érdemes-e foglalkozni vele. A nyereséget meghatározó tényezők a termelési költség és az értékesítési ár mellett a világpiaci helyzet is, a fogyasztási igények. De figyelembe kell még venni a környezetvédelmi és állatvédelmi, valamint a fölerősödött élelmiszer-biztonsági szabályozásokat is. A pusztán területalapú támogatások az állattenyésztési ágazatnak eddig nem kedveztek, annak ellenére, hogy a legeltetéses állattartás beilleszkedik az agrár-környezetgazdálkodási programokba. A legelőre alapozott húsállattenyésztés jövője szempontjából meghatározó az EU-s és nemzeti támogatás. A magyar agrártárca erre az évre meghirdette az őshonos szarvasmarha-tenyésztés, valamint az ezekből készült termékek támogatását és népszerűsítését. Hazai kezdeményezés híján jó volna megkeresni a lehetőséget a magyar vonalra való csatlakozásra, főleg az értékesítés terén, hogy a termelő ne legyen kiszolgáltatva a piacot uraló „kupeceknek”.
Nagy kiterjedésű legelőterületeink feljavításának jelenlegi záloga, ha megfelelőképpen tudjuk hasznosítani, értéket termelünk rajta, ami a közösség gazdasági erejét gyarapítja. Az itt élőknek ez nemcsak lehetőség, de egyfajta kötelesség is az elődök hagyatékát gondozni.
dr. Szakács-Nagy Magdolna
