Az igazsághoz tartozik, hogy sok-sok évvel korábban már ropták a táncot az itteni diákok, a talpalávalót a diákzenészek húzták, s énekkarok is váltották egymást, de így, hármas formációban nem léptek színpadra. Persze, a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes, no meg az Állami Magyar Népi Együttes példája sarkallt, hogy ilyesmivel lepjük meg a mieinket, a mi nézőinket. És sikerült! Olyannyira, hogy az egyik országos diákfesztivál előzetesén a minisztériumtól küldött „hozzáértő” nem is akart hallani a műfajról, mert nincs rajta a listán. – Látta-e? – kérdeztem, mert én voltam ráállítva. – Igen, de úgy sincs! – válaszolt. Aztán következett az illető becsábítása az egyik irodába, ott előkerült a szilvapálinka, s be is bizonyosodott azon nyomban, hogy a hármas formáció tényleg létezik, s Bukarestben a helye, az országos döntőn. Bárki elképzelheti, miképpen nézett ki a fővárosi szakszervezeti színház mögötti utca, amikor Csíkszeredából legalább százhúsz s Sepsiszentgyörgyről is ugyanannyi székely ruhás fiatal birtokba vette, órákon át „uralta” a teret… Megjegyzem, nem volt egyszerű Bukarestbe kerülni. Marosvásárhelyen az inkább politikai, mint szakmai bírálóbizottság mind a csíkiakat, mind minket „elgáncsolt”, de Fazekas János miniszter közbenjárására eljutottak a fővárosba, s ott mindkettő kitüntető elismerésben részesült.
Emlékezetes számomra az első magyarországi út előtti sepsiszentgyörgyi fellépés! Szinte szó szerint lehetne venni, hogy a színház nagytermében még a lámpán is csüngtek! Ekkor állt össze az a műsorrend, amely aztán évekig gerincét képezte az előadásoknak, s amelyet sok száz, talán ezernél is több alkalommal végigtapsoltak itthon, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, s még Angliába meg Portugáliába is jutott morzsányi belőle.
Megható élményben volt részünk Losoncon. Itt született Kármán József, a Fanni hagyományai rokonszenves írója, itt is temették el, a volt református templom kertjében áll a szobra. Idegenvezetőnk a füleki gimnázium történelemtanára volt a már csak emlékeiben magyar városban – ő mondta el, hogy a reformátusok megcsappant létszámuk miatt ezt a gyönyörű templomot nem tudták fenntartani, eladták, s most kiállításokat rendeznek benne. Mi jó reformátusokként rázendítettünk a Mint a szép híves patakra kezdetű zsoltárra. Látom, hogy a tanár úr sírva fakad. Érthető volt: az ő édesapja tartotta itt a legutolsó istentiszteletet, s ezzel a megható énekkel búcsúztak a hívek szép templomuktól.
Micsoda feladat várt ránk 1972-ben: ez a magyar együttes kapott elsőnek engedélyt a világháború után, hogy Magyarországon hivatalosan előadást tartson! És az első út Pécsre vezetett! Leírni, elmondani nem lehet az akkori érzéseket, csak újból átérezni. Vajon emlékszik Székely Lajos nemrég nyugdíjba vonult református lelkész, hogy Komlón, mikor leszálltunk az autóbuszról, egy idősebb néni engedélyt kért, hogy megsimogathassa, mert székelyt még nem simogatott? Azt nem tudom, Lajos eleget tett vagy nem a meghívásnak, hogy menjen, könyvtárából bármilyen kiadványt választhat magának. Talán még sokan emlékeznek a komlói Carbon Könnyűipari Vállalat étkezdéjében tartott találkozóra is, ahol a nagy tekintélyű vezérigazgató volt a házigazdánk. Itt adtak át nekem egy listát, amelyen azoknak a neve szerepelt, akik kérték, követelték, hogy a televíziónak átjátszóállomást építsenek az erdélyi magyarok számára. A listát többek között Bessenyei Ferenc, Major Tamás, neves politikusok, művészek írták alá. Tény, hogy nemsokára tényleg lehetőség nyílt a magyar állami televízió műsorainak követésére.
Mennyi és mennyi emlékezetes élmény felelevenítésére kellene sort keríteni! Bizonyára megmarad sokak számára az a húsvéti körmenet Pécsen, ahol a mi székelyruhás diákjaink vezették a hívőket. Mélyen meghatott Szekszárdon és Bonyhádon a környékre telepített székelyek felvonulása, a székely himnusz közös eléneklése. Pécsen a sportcsarnokban legalább háromezer ember tapsolt a mieinknek, s bemutatkozhattak a pécsi nagyszínházban is. Emlékezetes volt a budapesti „svédasztaltámadás”, amikor percek alatt tűnt el a budapesti honvédség dísztermében asztalra rakott rengeteg – akkor még nálunk ritkán látott – sonkaszelet, szalámi, kóla és egyebek. Felejthetetlen volt Korond közelében a „szénafesztivál”, a buszok miatti kényszerpihenő alatt rögtönzött műsor; ennek során elhangzottak románra fordított magyar népdalok  (akkor kötelező volt lefordítani mindent, ami színpadra került). Egyszer, útban Székelyderzs és Székelymuzsna felé, Homoródszentmárton közelében, az Ége előtti emelkedőn lerobbant autóbuszt fel kellett taszítani a magaslatra, hogy a lejtőn valahogy berobbanjon. És micsoda „szerencse”: Muzsnán, előadás közben elvették a villanyt, s a csapat legmagasabb tagja, a már említett Székely Lajos a színpad hátsó felén székre állva istállólámpást tartott magasra –  ilyen sejtelmes félhomályban került színre A halálra táncoltatott lány. Azt hiszem, semmilyen rendezői bravúr nem tudott volna drámaibb képet teremteni! Ehhez hasonló érzések kavarogtak bennem akkor is, amikor Kassán, a diákokkal együtt bemehettünk a dóm altemplomába, és  Rákócziék hamvai mellett idézhettük fel a magyar történelem kiemelkedő személyiségeinek tetteit.
Végezetül hadd áruljam el, miért írom mindezeket egyes szám első személyben.Igen, magam is részese voltam éveken át, már a kezdeti lépésektől ennek a nagy kalandnak, szervezőként, oktatóként, nevelőként, felügyelőként, s ha kellett, vezetőként. Ennél nemesebb feladatvállalást nem is kívánhat senki magának!
Ennyi idő eltelte után is felidéződik bennem az első, teljes estét betöltő bemutatkozó előadásunk a Mikó létrejöttének 110. évfordulóján, s igen, büszke vagyok a visszacsengő mondatokra, amelyek a két műsorvezető, a nagyon fiatal Czeglédy Enikő angoltanár és Radu Filofteia romántanár szövegében hangzottak el: „Betanította Péter Albert és Péter Sándor, vezényel Dancs Árpád”.
Az ötven esztendőről elkészült a gyönyörű Krónika. A testes könyv hol bővebben, hol szűkszavúbban idézi fel azt a sok-sok előadást, amelyet nagyon sok helyen sok-sok ezren tapsoltak végig. S miért ne kockáztatnám meg a kijelentést: ez a könyv egy kicsit a Székely Mikó Kollégium utóbbi ötven évének története is. Akik ebben az együttesben táncoltak, énekeltek, zenéltek, a legjobb tanulók közül kerültek ki. És vitték magukkal az itt tanultakat Brassóba, Temesvárra, Kolozsvárra, mindenhová, ahol jól táncoló, zenélő, éneklő fiatalokra volt szükség!

Péter Sándor