Ha törik, ha szakad, Európa felszámolja önmagát – ez sejlik fel az uniós vezérek nyilatkozataiból. Azt akarják, hogy bennük gondolkozzunk, magukban sokra nem mennek nélkülünk.
Célratörőek és elszántak, ha a kőnek bőre lenne, megnyúznák, de még eljátsszák a demokráciát. Ha a beözönlés törvénytelen, legalizálni kell. Gyógyszer a demográfiai gyengélkedés orvoslására, úgyszintén a munkaerő-kínálat és a fogyasztás növelésére, márpedig a fogyasztás élénkülése maga után vonja a gazdaság növekedését – győzködnek akadémiaszinten. Konyításszinten sokan tudják, mennyire igaz a tétel: minél több, annál jobb, a többhöz több kell, s minél több van, annál többet kívánsz. Több szem többet lát, ilyen is van, de nem a műanyag vitaminnak köszönhetően.
Remélni szoktuk minden év elején, hogy a fordulat évébe léptünk, s a remény eltart szilveszterig, aztán kezdődik újra. Az idei esztendő nem olyan. A korábbi években történt is meg nem is valami. Ami jött, elmúlt, s az öregedésen kívül nem változott szinte semmi. Lassan más lett a leányzó fekvése, s 2018 a fordulatok éve. Lesz még citromból néhány csemegecsúcs. Egyéb is, ma még titok, hogy mi.
Az uniós országokban az utóbbi két-három évben lezajlott választások nem sok jóval kecsegtetnek. Egyeseket. A ketteseket annál inkább. A jóléti államok őslakosainak – s itt nem a migránskergető falusi nénikre gondolunk – elegük kezd lenni a no-go zónákból és a migránsakciókból, kóstolva ismerik fel, milyen édes gyümölcs a torma. A szavazók kezét felülről megkötni a fülkékben nem lehet.
Kicsit későn, de „állj meg, vándor” hangulat uralja a politikusaikhoz való viszonyulást.
Még nem annyira, mint a magyaroknál, ahol aranymetszés lett a kétharmados bűvös szám, „nevetségessé téve a parlamenti patkót” – (Karc). A sokkolt ellenzék az utcán. Szidják egymást és a választási törvényt, az Országház elől elmaradt kordont, lassan az sincs, amit áthágni, nagy utat tett meg bennük a szerelem. A toporzékolás.
Brüsszel összefogás-logikája ősztől kezdve változni fog. Vagy így, vagy úgy, de a migrációba fúl. Európával együtt vagy nélküle. A székely megmaradás-logikánk is átalakulóban: virágzásból száz év elég, jöjjön a gyümölcs. És hoppá, éppen sebességváltáskor – nem egyik napról a másikra, de történelmi léptékkel egy pillanat alatt – a tűnő idő az automatizálás és a robotizálás korába lépett. Ki gondolta volna, megérjük a csodák korát, amikor az oly sokat dicsért bűnehéz kétkezi munkára, amely állítólag emberré tett, nem lesz szükség. Örülhetnénk akár, hiszen sokszor elmondtuk, fejbe kellett volna verni azt, aki kitalálta. És nem esett jól, ha valaki olyan eszközt ajándékozott, amelynek nyele van, mert azzal dolgozni kell. S most tessék: féltjük a munkahelyünket.
Amikor a föld népessége eléri a 8 milliárdot maholnap, csupán 50 millió kétkezi élő munkásra lesz szükség. Kevés, nemde? Kevéske... És olyan nagy baj? Nem, annál nagyobb. Mást jelent a munkahelyek száma, mint nemrég. Van olyan szám, amelybe tegnapelőtt belekapaszkodhattunk, megtartott, de ma annyi, mint a cérna, például a foglalkoztatottak száma. Önmagában szinte semmit nem mond.
Összetevőire bontva kiderül, ami nem kell, abból sok van, ami kéne, abból nincs elég.
A gazdaság szerkezetének korszerűsítése veszélyt jelent az élő munkaerő számára. Ha nem vágyunk vissza a kőkorszakba, tűz-víz válaszolnunk kell az úgynevezett kihívásokra. Éspedig: a képzettségi szerkezet javításával, a magasan képzettek számának emelésével, tudásfrissítéssel, képességfejlesztéssel. Érdemes megszívlelni olyan közgazdászok fogalmazásait, mint Csath Magdolna vagy Bogár László. Nyilván a magyarországi viszonyokra fókuszálnak, de a szemüveg Székelyföldre is talál. Nálunk is vannak szakemberek, akik tudják, mi fán terem a gödörből való kimászás csínja-bínja, s nem azt ajánlják, hogy olcsón vegyünk egy kötelet és húzzuk ki egymást. Lépten-nyomon pénzhiánytorlaszokba ütközünk, Bukarest nem ad, Budapest adna, de… Fogadjuk el, amit kapunk, automatizálódás idején „köpni s lépni” kell, tűzoltáskor nincs idő latolgatni olyasmit, hogy cserélődnek a kormányok, s mi lesz, ha azok kerülnek hatalomra, akik majd megvonják a támogatást. Maholnap az Utcáról rontanak be a Házba, s mire bemennének, addigra a gödröt úgy kéne emlegetnünk, hogy „a mi régi szép időnk”.
Nálunk az élő munkaerő – hozzávetőleg, nem statisztika! – egynegyede (?) alacsony képzettségű, felénél talán több középfokú, a felsőfokú képzettek száma túl kicsi. Nem csak az uniós átlaghoz, a szükséglethez képest. Az alapfokú képzettek között tízszer annyi a munkanélküli, mint a magasan képzettek között. Az alacsony végzettségűek foglalkoztatása csökken, a felsőfokú végzettségűeké nő, mintha húznák. Spanyolviasz tapasznak: az alapfokúakat a középfokúak közé kell emelni. A tudományos-műszaki szolgáltatások, az infokommunikáció, a tudáságazatok között nem lépni, ugrani kell, mint a béka.
Székelyföld alkalmas s a székely képes a kézművesképességeket igénylő munkák fejlesztésére. Belénk lát, aki felfedezte.
És éppen a robotizálás miatt lesz nagy szükség az emberekkel való törődéssel kapcsolatos minőségi humán szolgáltatások fejlesztésére.
A gyógy- és kulturális turizmusba sok minden belefér, s van még kincs, aki keres, talál. Veszély, hogy munka nélkül maradunk, de a lehetőségek között magának a veszélynek az elhárítása követel új munkákat és munkahelyeket. Olyanokat, amelyek nem kérgesítik a tenyeret, s az sem semmi. Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Nem lesz az ajtón zár, ránézésre nyílik, nem feszegetésre. A 4-es metró Budapesten vezető nélkül jár, székelyföldi barátnőm egyelőre nem mer beszállni.
Most csak munkán kívül van időnk egymásra, majd maga a munkánk lesz az, hogy egyik a másikat egyengeti, karbantartja. Nincs kiút, egymásnak kell élnünk. Kalandosnak ígérkező jövő... Hadd jöjjön!
