A fiatalember kissé szétszórt, nem tehet róla, ezt (is) örökölte. Felejtett már el ezt-azt, hagyott is el dolgaiból néha valamit – most épp a kabátját a vonaton. Nem is az ütött-kopott jószágot sajnálta, hanem a zsebében lapuló, számára nagy eszmei értékkel bíró napszemüveget. Emiatt próbáltunk meg együttes erővel nyomára bukkanni a ködmönkének. A vonat csak Brassóig ment, addig is megállás nélkül, talán lesz némi esélyünk, gondoltuk. Elő a telefont, hívjuk fel a... na kit is? A tudakozót, lenne a kézenfekvő válasz, de mi a száma? Elő a számítógépet, bepötyögni, hogy brassói vasútállomás, adja is azonnal a kívánt információt. Tehát telefon, alig cseng ki, máris udvarias női hang válaszol. A fiatalember elmagyarázza, hogy a vonaton felejtett felöltője ügyében érdeklődne, a hölgy pedig rögvest eligazítja, hogy hátra kell menni a technikai részlegre, ott áll a vonat is, és ott van a jegykezelő is, igaz, hogy ilyenkor pihenőben van, valószínűleg alszik, de hát mégiscsak ő az, aki végigjárta elsőként a vagonokat, miután az utasok leszálltak, nála kell érdeklődni.

Autóba hát, nincs olyan messze Brassó, csak ahajt a falu végén, két fertályórányira, ha nem tapossa az ember nagyon a kisebbik pedált. Vasútállomás, aluljáró, jobbra el a sétányon a telefonban hallott instrukció alapján, kis bóklászás után rá is akadunk a technikai részlegre. A fiatalember előadja menetelünk okát a legelső főnökforma kinézetű vasutasnak, az beszól egy ajtón, megjelenik a kalauz. Igen, végigjárta a vagonokat, de nem talált semmi ottfelejtett tárgyat, sajnálja. A főnökféle – erős moldvai tájszólású – nem elégszik meg ennyivel, talán a takarító asszonyok, mondja, és máris elindul a mellékvágányokon álldogáló szerelvények irányába. És magyaráz közben, hogy mennyi mindent felejtenek az utasok a vonatokon, talált ő már pénztárcát, benne háromezer euróval, visszajuttatta hiánytalanul, „mert mi is emberek vagyunk”, persze, csak azt lehet visszaadni, amiről megállapítható, ki a tulajdonosa. Nekem eszembe jut az a nemrég keringett színes hír a pórul járt kábítószercsempészről, aki laptopja táskájába rejtette a drogot, aztán a számítógépet mindenestül a vonaton felejtette. Azt is egy jóindulatú vonatkísérő találta meg, átadta a rendőröknek, akik – látva a táska „mellékes” tartalmát – nagyon hamar kiderítették, ki próbálta ily agyafúrt módon a cuccot átvinni a határon. A főnökformájú vasutas közben más eseteket ad elő, és én már elhiszem neki, hogy mind igaz, amit mond.

Közben seprűkkel és felmosóvedrekkel felszerelkezett, vidáman trécselő női társasághoz érünk, nem kell mondania, hogy a takarító brigád lazít éppen. De ők is csak sajnálkozni tudnak, nem, nem találtak semmit a vonaton. Azért szálljunk fel és nézzünk körül, mondja vezetőnk, és nyitja is a vagon ajtaját. Mi már fölöslegesnek tartjuk felkecmeregni a kocsira, de nem akarjuk megsérteni a végtelen jóindulatról tanúskodó emberünket, hát követjük a széksorok között. Persze, a kabátnak csak hűlt helye, hiába mutatja a fiatalember, ott, azon a kampón lógott. Van még egy esély, mondja a vasutas, talán a lakatosok, tudják, akik a kerekeket szokták kopácsolni hosszú nyelű kalapácsaikkal, ők is végig szoktak menni a kiürült szerelvényen, ott lesznek a négyes-ötös vágányok peronján, esetleg őket is meg lehet kérdezni. Visszabaktatunk a sínek mentén, a fiatalember elkeskenyedve, én hallgatok, minek leckéztessem, tanul ő a maga kárából. Elvitte azt már előttünk valamelyik utas, mondja a koszos mellényű, a peron tetejének tartóoszlopát támasztó férfi, és miközben rezignáltan szívja tovább cigarettáját, hozzáteszi: ha jóakaratú volt, aki megtalálta a kabátot, talán otthagyja valahol, de valószínűbb, hogy megtartja magának. És van egy hely, ahol le lehet adni a talált tárgyakat? Olyanról nem tud, mondja, de kérdezzük meg a tudakozónál.

Immár arcát is látjuk a telefonra válaszoló hölgynek, nem csak hangja, egész lénye kedvességet sugárzó. És emlékszik, hogy őnála kezdte nyomozását a fiatalember, sikertelenségét sajnálkozva veszi tudomásul. De talált tárgyak osztálya, hát olyan nincs, válaszolja lemondóan, megtoldva a magyarázatnak szánt megjegyzéssel: „elvégre Romániában vagyunk”.