Számtalan európai médiában, tévékommentárokban, de az írott sajtóban is megkongatták a vészharangot, azzal vádolva az Európai Uniót, hogy ,,galádságra" készül, emelni akarják ugyanis a munkaadók érdekeit szolgáló munkaidőt, átlagosan minden tagországban heti negyvennyolc órára. Az Európa Tanács legújabban hatvan-hetven órát is engedélyez, ha a munkavállalók kérik, de az irányelvben az is benne van, hogy nem lehet diszkriminálni a munkavállalókat, csak közös megegyezéssel emelhető a heti munkaidő óraszáma.
A bírálók szerint a heti munkaidő differenciálatlan emelése kiszolgáltatott helyzetbe hozza a munkavállalókat, akiknek helyzete így hasonlatos lesz a gályarabokéhoz. A közös megegyezés természetesen szépen hangzik, de csak akkor, ha ténylegesen meg is valósulhat. Ehhez pedig működő és a bérmunkások jogait sikeresen képviselő szakszervezetekre van szükség, vannak viszont az unió területén olyan nagyvállalatok — például Magyarországon is (hadd ne nevezzük meg, ez nem a reklám helye!) —, ahol kifejezetten ellehetetlenítik és üldözik (!) a szakszervezeti vezetőket, ha fellépnek a kiszolgáltatott helyzetbe kerülő munkavállalók érdekében, megfenyegetik, elbocsátják őket, és egészen egyszerűen korlátozzák tevékenységüket. Ezeknek a nagyvállalatoknak most nyilvánvalóan kapóra jön az Európa Tanács határozata, hiszen lehetővé teszi a heti munkaidő hatvan-hetven órára emelését, a munkavállalók ugyanis nincsenek olyan helyzetben, hogy egyezkedhessenek a nagyvállalatok merev és hajlíthatatlan vezetőivel.
Nem véletlen, hogy négy másik tagországgal együtt a különösen nehéz helyzetben lévő Magyarország sem fogadta el ezt az irányelvekben szereplő kompromisszumot. A magyar kormány képviselői szerint ez tovább nehezíti a munkavállalók lehetőségeit.
A heti hatvan-hetven órás munkaidő — bizonyos tagországokban ez nem lehet több heti negyven óránál, amelyet most az Európa Tanács automatikusan és minden tagország számára kötelezően negyvennyolc órára emel! — bizonyos munkaadóknak sem felel meg. Legalábbis vannak olyan nagyvállalatok, melyek képviselői azzal érveltek, hogy az esetlegesen bevezetendő heti hatvan-hetven órás munkaidő veszélyekkel is jár, csökkentheti a dogozók munkaerejét, fáradtsághoz, betegségekhez, a dolgozók munkából való kényszerű kieséséhez vezethet, bevezetése tehát nem áll érdekükben. Bizonyos nagy európai lapok fel is tették az ebben a helyzetben kikerülhetetlen kérdést: kiknek az érdekeit képviseli az Európa Tanács, a munkaadókét vagy a munkavállalókét?! A kérdés egyáltalán nem költői.
