Farcádi Botond
Pár nappal azt követően, hogy Csoma Botond parlamenti képviselő bejelentette: az RMDSZ törvénybe szeretné foglalni, hogy az erdélyi magyarságot ne lehessen nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekinteni Romániában, a bukaresti parlament olyan törvénymódosítást fogadott el a terrorizmus elleni küzdelemről, amely visszaélésekre teremt lehetőséget, és amelyet a magyar közösség ellen fordíthatnak a hatóságok.
A felvetés akár abszurdnak is tűnhetne annak fényében, hogy a romániai magyarság az elmúlt évtizedekben mindvégig demokratikus keretek között folytatta jogérvényesítési küzdelmét, és soha semmilyen erőszakos cselekedetre, gesztusra nem vetemedett. De sajnos a tervezet ellen szavazó RMDSZ-es honatyák fenntartásait legkevésbé sem minősíthetjük paranoid megnyilvánulásnak, ha például a meghurcolt kézdivásárhelyi fiatalokra gondolunk, akiket a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság éppen terrorváddal vett őrizetbe, sötét erők által irányított gyűlöletkampány során megbélyegezve őket és a közösség egészét.
Nem mindegy tehát számunkra, hogy a világ más részein dúló háborúk, a migrációs hullám, a szélsőséges eszmék térnyerése, a nyugat-európai integrációs kudarcok nyomán Európában kétségkívül egyre fokozottabbá váló terrorveszély ürügyén milyen szabályozást fogad el az ország, amelyben élünk. Főként akkor nem mindegy, ha eleve bizalmatlanul, afféle gyanús elemként viszonyultak hozzánk – a mesterségesen koholt terrorvád előtt is. Látszott ez abból, ahogyan a térség gazdasági megerősödését akadályozva elszigetelték Székelyföldet, lezüllesztették infrastruktúráját, fokozott hatósági jelenlétet rendeltek el, de kiderült ez abból is, ahogyan a magyarság legitim jogköveteléseihez viszonyult a mindenkori hatalom: hisztérikusan, gyűlöletkampányokat indítva, zsigerből elutasítva a párbeszédet, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegezve meg a magyarságot és annak vezetőit. Történt már kísérlet arra, hogy a közrendre és közbiztonságra vonatkozó országos stratégiában az autonómiaköveteléseket nemzetbiztonsági kockázatként kezeljék, s ha ez végül ki is maradt a dokumentumból, az autonomista vezetők nemegyszer saját bőrükön tapasztalták meg a román államhatalom meglehetősen barátságtalan viszonyulását. De ugyanitt említhetjük azokat a lehallgatásokat is, amelyeket nemzetbiztonsági okokra hivatkozva hajtottak végre, hogy aztán – nem egy esetben koholt – korrupciós ügyeket gyártsanak.
Mindezek a gesztusok pedig nem erősítik, hanem folyamatosan gyengítik a magyarok amúgy is megrendült bizalmát a román állami intézményekben. És az már a román államhatalomnak sem állhat érdekében, hogy saját állampolgárai jelentős része gyanakodva, bizalmatlanul tekintsen az állami intézményekre.
