Egyszer május elsejének estéjén kint ültem a ligetben. Már akkor nem járt ott senki. Nagy csönd volt, csak a fülemüle dalolgatott a fészkén. A fák és bokrok elkezdtek beszélgetni, mert azt hitték, nem hallja őket senki. Elsőnek az öreg tölgyfa szólalt meg:
– Szép volt ez a május elseje. Örültem annak a sok embernek, aki meglátogatott bennünket. Milyen piros volt az arcuk, hogy ragyogott a szemük! Szeretném, ha mindig május elseje volna.
– Könnyű neked – sóhajtott az orgonabokor. – Neked még nincs virágod, a leveleid is csak most kezdenek kibújni. De nézd meg, hogy megszaggattak engem!
– Nekem még a ki sem nyílt bimbóimat is letépték – panaszkodott a jószagú jázminbokor.
A galagonyabokor is megszólalt:
– Én a virágaimat nem is sajnálom, de a gallyaimat is mind összetörték. Még a jövő tavaszra sem tudok virágot nyitni.
A fejem fölött egy hólabdabokor nyöszörgött:
– Engem két kézzel tépdesett meg egy fiú, szétszaggatta a virágaimat, és beletaposta a homokba.
Az út szélén egy fiatal madárcseresznyefa sírdogált:
– Engem tövestül kitéptek és elhajítottak. Pedig én nem bántottam senkit. Madárfészket ringattam a karjaimon. Miért kellett engem megölni?
Senki sem tudott felelni a haldokló fácskának. De én megfogadtam neki, meg a többieknek, hogy pártjukat fogom a gyerekeknél. Meg is teszem. Megkérlek mindnyájatokat, hogy ne bántsátok a virágos fákat és bokrokat! Örülhettek a tavasznak úgy is, ha nem tesztek kárt az Isten legártatlanabb teremtéseiben.
A sétaterek fái és bokrai arra valók, hogy az is örömét találhassa bennük, akinek nincsen kertje. Szeressétek a virágot, s ne csak ti ne bántsátok őket, de ne is engedjétek pajkos társaitoknak se!
