És emberekről, és arról, hogyan férhetne meg Isten mindkét teremtménye egymás mellett, anélkül, hogy egyik bántaná a másikat. Hogy melyik melyiket, az egy másik alkalommal fog kiderülni, annyit előlegben: nem mindig minden úgy van, ahogy Önök, kedves olvasók, gondolják. Mert egy a valóság, és olykor teljesen más, amit elmondanak róla. De ezekről bővebben és részletesen, mint fennebb említém, egy másik alkalommal.
Állunk tehát az út mentén, és beszélgetünk. Országút, amelynek szélére húzódva ácsorgunk, társam mutogat és magyaráz közben, néha mondandóját meg kell szakítania, autók húznak el mellettünk. Azaz dehogy száguldanak, csak szép lassan, lépésben döcögnek, kerülgetni próbálják a gödröket, bár eleve kudarcra ítélt vállalkozás járműkímélő módon vezetni itt. Nem jelöltem meg a helyszínt, de a medve említésével talán már rávezettem az olvasót, Háromszék mely zugában álldogálhatunk mi ketten az út mentén. Igen, a Szent Anna-tó felé vezető útról van szó, amely – alig kiérve Bükszádról – megszűnik nevén nevezhető közlekedési pályává válni. Az idősebbek, még a középkorúak is emlékeznek rá, milyenek voltak útjaink annó dacumál – hát ez még a legtúlzóbb múltidézést is felülmúlja. Az aszfalt, már amennyit meghagytak belőle a gödrök, vélhetően valamikor az átkosban lehetett leöntve, ilyen-olyan foltozások nyomai nagy jóakarattal felfedezhetőek rajta, de az utóbbi években-évtizedekben inkább csak a kaviccsal való lyukeltakarás dívhatott errefelé. Ami nagyjából annyit ér, mint holt lovon a patkó, vagy még annyit sem. Mert a zúzalék az első elmenő autó kerekei alatt kitüremkedik a gödörből, aztán már csak arra jó, hogy felpattanva szélvédőt törjön, bádogot tojpasszon. Autók pedig járnak errefelé bőséggel, az alatt a néhány perc alatt, míg az út mentén beszélgettünk, éppenséggel négy magyarországi rendszámú autóbusz evickélt felfelé, a személygépkocsikat nem is számoltam, de volt köztük más ország és más megye rendszámát viselő egyaránt. Néhány sofőr arcára volt időm ránézni – ha tudnék gondolatot olvasni, most nem merném leírni, mik fordultak meg a fejükben. Egy biztos: nem a legbarátságosabb módon idézték meg felmenőinket.
Most már így egymás közt maradva, beszéljük meg, hogy is van ez. Zengjük úton-útfélen, hogy leszegényítették ezt a mi kis Háromszékünket, hogy tönkretették gazdaságát, és hogy egyetlen módja a boldogabb jövőnek az idegenforgalom fellendítése. Turizmus évét is meghirdetünk, reklámozzák az erre kijelöltek kül- és belföldön természeti kincseinket, épített örökségünket, ma is élő népi mesterségeinket, győzködik az utazási irodákat, hozzák ide szépet s különlegeset látni vágyó ügyfeleiket – aztán amikor eljönnek, csapot-papot hagyva menekülnének legszívesebben vendégmarasztaló útjainkat látván. Turisztikai ajánlataink közt kiemelt helyen szerepeltetjük – okkal amúgy, hiszen ritka kincs – a Szent Anna-tavat, kíváncsiak is a népek rá, özönlenének százával és ezrével – de nem jó hírét viszik a csodának egy banális apróság miatt. És ujjal is mutogathatunk: lám, a Hargita megyeiek ezt is jobban csinálják, az ő területükre eső részen az utat rég megjavították. Csak Bükszádtól a tó felé való leágazásig s onnan tovább Kézdivásárhelyig maradt romos állapotban.
Állunk továbbra is az út mentén, és most már nem is medvékről, csak emberekről beszélgetünk. Ha minden évben csupán egyetlen kilométernyit aszfaltoztak volna le ebből az útból, már rég tükörsima lenne az egész, mondja társam. Nem mondok ellent neki, bár tudom, nem így működik az útjavítás. Nem érne sokat, ha erre a széttöredezett maradványra ráhúznának egy réteg aszfaltot, szolid alapot kellene előbb készíteni, arra időtálló utat építeni. És míg ezen gondolkodom, rájövök: nem is a medve az igazán rázós téma mifelénk.