Sürgős önvizsgálatra, takarításra és paradigmaváltásra van szüksége a korrupcióellenes ügyészségnek, ha az eljövendőkben még bármi érdemlegeset szándékoznak tenni a zászlajukra cirkalmas betűkkel felrótt cél, a közélet megtisztítása és az ott garázdálkodó fehérgalléros bűnözők móresre tanítása terén.
Mert ugyan nagyon szép és bátor cselekedet, hogy Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész egyenesen az Egyesült Nemzetek Szövetsége elé járul, és ott védi a mundér becsületét, de az erős jelszavak – az elmúlt 15 évben nagyban visszaszorították az „általános és rendszerszintű korrupciót” – mögött egy más valóság kezd egyre erőteljesebben kirajzolódni, és ebben bizony nem a vádhatóság áll nyerésre. A főügyésznek ugyan van némi igaza abban, hogy a politikum nem ártatlan az igazságszolgáltatás elleni ostromban, és a bírák s az ügyészek függetlenségének megőrzése valóban kihívás, de ez messze nem magyarázza meg az utóbbi időben felszínre került ügyészségen belüli súlyos történéseket (lásd a ploieşti-i ügyosztály viselt dolgai), de a nagy dérrel-dúrral nyilvánosság előtt levezényelt, politikai „nehézfiúkat” célzó vádeljárások során tapasztalt csúfos bukásokat sem.
Valóban mutatós, hogy öt év alatt 68 magas állami tisztségviselőt, köztük 14 minisztert, valamint 53 képviselőt és szenátort állítottak bíróság elé, és 2,3 milliárd dollár értékben helyeztek zár alá javakat, de ne feledjük az érem másik oldalát se. Csak májusban öt, magas állami tisztségeket betöltő, súlyos vádakkal illetett személyt mentettek fel, és nevük sem mellékes: Călin Popescu Tăriceanu, a szenátus elnöke, Victor Ponta volt kormányfő, Dan Şova volt szenátor, Toni Greblă volt szenátor és alkotmánybíró, illetve Tudor Chiuariu, egykori igazságügyi miniszter. Nem áll jobban a korrupcióellenes ügyészek szénája a folyó ügyek tekintetében sem, hisz a vizsgáltak vagy újból vád alá helyezettek egy része egzotikus tájakról üzenget haza. Magyar vonatkozásban pedig ne feledjük több RMDSZ-es elöljáró ügyét, melyek esetében a látványos (maszkosok, bilincs) fellépések óta mély csend honol. Mindezek pedig csak egy irányba mutatnak: a főügyész által is sokat hangoztatott szakmai igényesség valahol nagyon elcsúszott, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a vizsgálatok előrehaladtával egyre nagyobb gazemberségek derülnek ki az ügyészség egyes dolgozóiról (zsarolás, fenyegetések, áttételes megvesztegetés, hamis bizonyítékok gyártása és felhasználása), illetve a mostanra már egyértelmű titkosszolgálati összefonódásokról, nyugodtan elmondhatjuk: végjátszma előtt áll az egykoron ajnározott és egyesek által még most is féltve védett hatóság.
Hogy a helyzet súlyosságával mind a főügyész, mind a fővédőjévé avanzsált államfő mennyire van tisztában, nem tudni, éppen ezért kérdéses, hogy lépni szándékoznak-e a lassanként egyre megtépázottabb hírnév helyreállításáért. Amennyiben igen, akkor viszont nagyon alapos és életképes külső és belső stratégia segíthet, mert jelszavak, a másra mutogatás ideje végképp lejárt.