Hajnali ötkor gyülekező, névsorolvasás Csíkszeredában, s vettük az irányt keletnek. Akkor értünk Lujzikalagorba, amikor özönlött ki a sok nép a szombat reggeli miséről. Fejkendős nők, az idősebbek csángó viseletben, a férfiak öltönyben. Elkaptam egy korosabb néni szavait: „Az emberemet ma nem hoztam.” Az ezeréves határtól nagyjából száz kilométerre keletre az ilyen kifejezések nagyon megsimogatják az ember fülét...
Egy frissen kaszált udvaron vén ház fogadott alázattal, no meg a házigazdánk, Petres Laci magyartanár. A tornác még tartotta a száradni összerakott tűzifát, de korlátját már felfalta az idő. A falon gyalult deszkára festve egy felirat: Lujzikalagori Magyar Iskola. Ott kinéztük magunknak a falu feletti  hegyet, és nemsokára a tetején álltunk. Alattunk a több mint háromezres Kalagor, odébb a száznyolcvanezres megyeközpont, és köröskörül csúcsos templomokkal tűzdelt katolikus falvak. Nagyobb terület, mint amit a Csíksomlyó hegyéről belátni. Olyan, mint egy óriási üst, amelyben olvasztják a faggyút. Itt magára hagyott, meggyötört közösség olvadozik már sok évtizede. Hiába kértek magyar iskolát, anyanyelven miséző papokat. És az idő nemcsak a ház tornácát képes felfalni, hanem a magyar jövőt is.
Megyünk tovább, be az erdőbe. Itt nem a turistaösvényeken megszokott jelzések, hanem egy megpróbált közösség fakeresztjei mutatják az irányt következő célunk, Máriafalva felé. Laci mesél, és az akácillattal együtt szívjuk magunkba szavait.
Előttünk Máriafalva. Egy gödörben található, papíron aszfaltozott út vezet ide – de a valóságban csak a falut körülvevő erdőig. Ott az aszfalt hirtelen, az első fa tövében véget ér, érintetlen, sűrű erdőben ereszkedünk be a 200 lelkes faluig, ahol sem pap, sem tanár nincs. A gyerekek is lábon  járnak ki a hágón a hegy gerincére, és az erdő szélén ülnek fel az értük jövő iskolabuszra.
A máriafalvi kocsmában, amely bolt is egyben, megpihentünk, és szóba elegyedtünk az ízes magyar nyelven beszélő helyi emberekkel. Megtanultunk piros borítású csoki helyett vereset kérni, és végül szőttes is előkerült, amit a kocsmárosné boltzárás, hagymakapálás, tehénfejés után, éjjel kettőig szokott szövögetni gyermekei házasságára. Elköszöntünk, hogy betérjünk a faluvégén lakó diákhoz, ami errefelé kántort, tanító embert jelent. Apró udvar, kis ház, nagy szeretet fogadott. Házi bor, sütemény, „geluska” került elő. A diák kucifántos észjárású, kedves embernek bizonyult, a kérdésre, hogy miből élnek, azt válaszolta, hogy az udvara szélén csordogáló patakból: ha az megduzzad, kifogják belőle a pénzt. Ezt úgy kell érteni, hogy ha sok eső van, a szarvasgomba szépen fejlődik az erdőben, például a papíron szereplő műúton is, és abból szerzi a pénzt az egész falu. Megkóstolhattuk mi is, mielőtt megint útnak eredtünk, ki a hegyre, be a völgybe.  Gajdáron a legelső szembejövőnek előre köszöntünk jó napot, hisz mi voltunk a jövevények.  
– Adjon a Mária! – fogadta hangosan a dolgára igyekvő ember. Mintha otthon lennénk.
Itt már valódi aszfaltozott út volt, betonozott árkokkal, megirigyelhetné bármelyik székelyföldi település. Betértünk egy családhoz, ahol kihordták nekünk az összes széket, még az anyósék házából is, hisz tizennyolcan érkeztünk. Amint megtudták, hogy csíkiak és háromszékiek vagyunk, a háziasszony gyorsan kávét főzött, megperdült a nyelve, mesélt férjéről, ki Németországban keresi azt, amit rendes körülmények között itthon kellene, a gyermekeiről, kik már Magyarországon és Székelyföldön laknak. Ő szervezi a zarándoklatot a  „somolyói” (csíksomlyói) búcsúra...
Lujzikalagorba visszatérőben a boltostól megtudtuk, hogy a fia papnak készül, méghozzá Gyulafehérvárra. A kalagori iskolában a szomszéd néni által főzött finom savanyúleves várt. Este ki a szomszéd néni lakásában, ki az osztályterem deszkapadlóján tért nyugovóra. Másnap bekíváncsiskodtunk a templomba, ahol románul tartották a szentmisét.
Az eső miatt rövidebbre fogtuk a vasárnapunkat. Klézsén a Tyúkszeren meglátogattuk Duma András költőt, aki felvitt a Táltoshegyre. Egy lefejezett pogány-követ mutatott, és azt a domboldalt, ahonnan tüzes kereket szoktak leengedni a falubeliek, miközben kikiabálják a faluban elkövetett bűnöket. Budán a helyi születésű, a nyelvmentő programban részt vevő tanítónő fogadott kaláccsal. Tőle tudtuk meg többek között azt, hogy egy időszakban mennyire nacionalisták voltak a csángóföldi papok, mennyire gyalázták a helyieket anyanyelvük használata miatt. És hogy miképpen kötelezték a hatóságok őket arra, hogy a gyerekeiket románul tanítsák: „ha nem, küldték a büntetést”. Meghatódva mesélte, hogy fiatalabb korában gyalog járt a „somolyói” búcsúba, ez oda-vissza majdnem egyhetes gyaloglást jelent erdőn-mezőn keresztül. Most már nem bírja, de amikor valamilyen okból nem tudnak részt venni „buszval” sem a búcsún, pünkösd hajnalán felmennek a Táltoshegyre, és belenéznek a felkelő napba.
Készülődnünk kellett haza, de senki sem sietett. Valahogy késleltettük volna az időt. Tudtuk, hogy  ezek az emberek megint magukra maradnak, mint annyi évszázadon keresztül. És az üst alatt tovább ég a tűz. A helyi egyház „talán véletlenül” pontosan pünkösd napjára szervez falubúcsút, és éppen a délutáni magyar oktatás idején tart iskola utáni foglalkozást hat apácával és két pappal. A magyar oktatás omladozó házban zajlik, a tanító szobájában a mennyezet nagyobbik feléről már lehullott a vakolat, az osztályterem vén padlója két helyen is lyukas, és Laci, aki már nyolc éve menti a menthető tárgyakat, viseletet, azokat egy színnek mondható lyukban kénytelen tárolni. A kisgyermekek nyelvváltásának megállításáért szakadatlan teszi a dolgát, küzd, miközben az idő éhes foga felfal tornácot, házat, hazát, nemzetet.
És mindez azért is történik így, mert mi a kisujjunkat sem mozdítjuk, vagy csak a kisujjunkat mozdítjuk. Duma András a Táltoshegyen azt mondta: „egyetlen dolgot mindig bírunk tenni: azt, hogy tegyünk valamit”.
Gere László