A II. világháború végére a nyugdíjtőke összes formája megsemmisült vagy leértékelődött. Akkor a testvéri országokhoz hasonlóan szovjet mintára bevezették a felosztó-kirovó, tisztán állami finanszírozású nyugdíjrendszert. A rendszerváltás után az összes volt szocialista ország ugrott és kipróbálta a „nyugdíj-ortodoxiát”, Csehország és Szlovénia kivételével. Amit ma már maga a Világbank sem erőltet. Az Orbán-kormány nyolc évvel ezelőtt államosítással vezényelte le a bomba hatástalanítását. Nem lett volna akadály, hogy a pénztár maradjon, a híveivel együtt, ha az adott összegre eső többi terhet is vállalták volna. A fősodrású média tolvajt kiáltott, hogy az állam ellopja az emberek pénzét, aztán elhallgattak, amikor kiderült, irdatlan összegre rúg, amit ők loptak el az államtól. Könnyű lefölözni a tejet, de nézzünk a tehénre is, ne csak fejjük, sőt a bikára, ő is evett, és része van abban, hogy a borjúból fejőstehén lett. Mindennek van ára. És határa. Így a közgazdászok.
A nyugdíjrendszer egyike azoknak a rendszereknek, amelyeket az EU még nem ölelt magához, nélkülözzük még a szigorú irányszabást, nem üti bele az orrát, mint a tyúkketrecek méretébe. Teljes mentesség élvezéséről nem beszélhetünk, mert a nyugdíjjogosultság nemzetközi hordozhatósága biztosított kell hogy legyen. A tagállamok nyelik le a jóízű, rágós békát. A „leértékelődéshez” nem kell második világháború, a fura nyavalya a pénzvilág öröklődő betegsége, békeidőben is itt ólálkodik egyfolytában, olyan mint egy zsebben hordozható bomba. Tünete, hogy félve nyúlunk a pénztárcánkhoz. Vagy hiába.
A nyugdíjbiztosítási rendszerek belső ellentmondásokkal is rendelkeznek. Felsorolásuk túlnőné e cikk keretét. Ahogy minden szamár maga érzi a terhét, s minden embernek meg kell küzdenie saját belső ellentmondásaival, úgy minden országban más-más összetevői kerülnek előtérbe a rendszer ellentmondásainak. Ahány ház, annyi kakas, ahány ház, annyi szobás, falun vagy városon, és ahány állam, annyiféle. Feladatai között található az időskorúak életfeltételeinek biztosítása is. Nyugdíjügyben preferenciális elvek alakultak ki mindenütt, ami nem tagadni vagy szégyellni való, hanem természetes velejáró. Nálunk például hazafiasságnak tekintették, ha valaki rettegésben tartotta őshonos embertársait, s hatszor akkora nyugdíjat kap, mint aki egy életen át dolgozott. Szembe kéne nézni a vérlázító igazságtalanságokkal, és helyére tenni a tükröt.
A rendszer belső ellentmondásaiban közös, hogy a nyugdíj-biztosítási elemek szociális elemekkel keverednek. Ez elég ahhoz, hogy a kérdést végtelenül bonyolulttá tegye. Mindenki abból főz, amije van, de igen jól átgondolt, összehangolt döntésre lenne szükség, amelynek előfeltétele a vélemények megjelenítése és ütköztetése. Ha a fogalomrendszerünk alkalmas még egyáltalán arra, hogy megértsük egymást. Sajnos nemigen alkalmas már. Az államosítás egy hárompilléres modell része, lényegesen eltér a Világbank modelljétől, amelynek megfelelőségét sokan vitatták. Testreszabottnak kell lennie, amiből kitetszik az is, hogy az öregkori ellátás nem csak pénz kérdése, sok olyan összetevője van még, amit figyelmen kívül hagyni nem lehet. Sokak véleménye szerint igenis lehet, mert számtalan olyan esetről tudunk, amikor valakit kizárólag csak a pénzéért szeretnek. Felfogásuk szerint az az igazi szerelem, a többi szalmaláng. Csak a kézzel fogható dolgokban hisznek. Ha holmi elvont érzelmek létjogosultságát kéred számon tőlük, kinevetnek és azt mondják, annyi eszed sincs, mint egy tyúknak.
Az államnak vannak kényelmes és kényelmetlen feladatai. Eredetileg szilárd erkölcsi talapzatra építettük, de hajlamos a gombásodásra. Az idők folyamán a korrupció nevű gomba szaporodott el, ami nálunk mindent belepett. Kevés a remény a kiirtására. Jobb, ha legalább azt irtjuk ki, aminek a talapzata maga a korrupció. A csak a pénzt ismerő és istenítő képződményeket-csinálmányokat.
Mindez történik egy méretes ökológiai és demográfiai válság közepén, nyakig morális káoszban. Ráadásul Románia a kivándorló országok között harcolt ki magának dobogós helyet. Különösen a magas képzettségűek elmenetele fájdalmas érvágás. Az ország sodródik lefelé. Egy politikusvezér megállapította, a jéghegy felé tart a hajó. Katarzisra lenne szükség. A jelek arra mutatnak, eljön az is, kataklizma formájában. El. A nagyokosok optimizmusa ősiségükben gyökerezik. Világlátásukban. Biztosak abban, hogy vak tyúk is talál szemetet.