Egyszer azt mondja Mátyás király kinn a réten az uraknak:
– De jó volna, ha megázna az a nád egyszer!
Nevetik a többi nagyurak:
– Minek annak eső, felséges király, mikor úgy is vízben áll?
Nem szólt semmit a király, de annál többet gondolt. Meghívta az urakat ebédre magához. Igen nagy vendégséget csapott. Volt mindenféle ennivaló roskadásig, de ital az egy csepp se. Fejvesztés terhe mellett meghagyta a király, hogy egy korty italt se tegyenek az asztalra, hanem minden vendég lábához állítsanak egy-egy nagy sajtárt. Azt öntsék tele finom borokkal.
El is mennek az urak a királyhoz. Sokáig nem kezdték meg a vacsorát, hogy jól megéhezzenek.
Mikor nagy sokára asztalhoz ülhettek, hát nekik esik a sok szolga. Elkapják valamennyinek a lábát, ráncigálják le róluk a lábbelit. Valamennyinek bele kellett rakni a lábát a sajtárba.
Esznek, eszegetnek. Egyszer csak elkezd ám sugdolózni egyik is, másik is:
– Te! Úgy fordul, hogy még vizet se kapunk inni!
Morog a másik is:
– Csak azt nem értem, mi a haragos istennyilának kell a lábunkat belelógatni ebbe a sok finom italba?
Volt, aki az asztal alá akart bújni, hogy majd beleiszik a sajtárba. Hanem Mátyás szemmel tartotta őket, és olyan mérgesen nézett rájuk, hogy egyik sem merte megreszkírozni.
Csak beszélt, beszélt hozzájuk.
Végül mégis megszólal az egyik:
– Engedelmet kérek, felséges uram, királyom! Már ne tegye velünk ezt a csúfságot! Valamennyien összeesünk a szomjúságtól.
– Na látjátok – mondja nekik Mátyás király –, így van a nád is. Hiába áll vízben a lába, mégis megkívánja a nedvességet. Sose felejtsék el, urak.
