– Koltay Gábor rendező nem először nyúl Trianon témájához: 2004-ben dokumentumfilmet és filmsorozatot is készített a nemzeti traumáról. Miért tartja fontosnak, hogy alkotásaiban újra és újra visszatérjen ehhez a fájó eseményhez?
– Trianon fogalmával, a szétszakított Magyarország történetével már gyerekkorban megismerkedtem. Anyám, pedagógus lévén, nagy figyelmet fordított arra, hogy a magyar történelemmel, különösképpen annak fehér foltjaival mihamarább megismertessen, ezért szombat délutánonként „rendhagyó történelemórát” tartott nekem és öcsémnek. Mesélt, könyvekből idézett, térképeket mutatott – azoknál a témáknál, amelyekről a nyilvánosság előtt nem lehetett beszélni, lehalkította a hangját, kíváncsiságomat látva pedig csak annyit mondott: „a falnak is füle van.” Aztán a végén mindig hozzátette, hogy „amiről most beszéltünk, arról az iskolában vagy a barátok előtt egy szót se, mert az apád állásával játszol”.

Így szocializálódott a mi generációnk elhallgatások, félremagyarázások, adott esetben hazug interpretációk közepette. Nem csoda, ha a mai Magyarországon sokszor hézagos, felszínes történelmi ismeretekből építkezik a nemzettudat.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor a Don-kanyart megjárt apám izgatottan hozta haza Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét, mely visszaadta a lefasisztázott egykori katonák becsületét. Ne feledjük: Rákosi Mátyás még a negyvenes évek végén is kilencmillió magyar fasisztáról beszélt.
– A történet nem befejezett: folyamatosan szembesülünk a trianoni diktátum következményeivel a belpolitikában és a külpolitikában ma is. A traumáról gondolkodni egyfajta viszonyulás csonkaságunkhoz és a határon túli magyarságot érintő megkülönböztetésekhez, atrocitásokhoz?
– Trianonnal, annak előzményeivel, utóhatásával és nem utolsósorban a mi megbocsáthatatlan bűneinkkel azért kell foglalkoznunk, mert ezek ismerete nélkül a XX. század történelmét sem érthetjük meg. S ha azt nem értjük, akkor torz elképzelésünk lesz mai világunkról, jövőképünk pedig bizonytalanná válik. Ezért is adtam korábbi, tizennégy részes televíziós sorozatomnak a Velünk élő Trianon címet, hiszen minden, ami velünk és körülöttünk történik ma, visszavezethető a XX. század elejére. A versailles-i békeszerződés – benne a nekünk legfájóbb, Grand Trianon-palotában aláírt diktátum – alapvetően meghatározta a XX. századi Európa történelmét. A világot újra felosztó nagyhatalmi szándék eredménye egy be­látható időn belül ismételten kirobbanó világégés lett. Talán ha Németországot nem alázzák meg a győztesek, Adolf Hitler sem került volna hatalomra… Akkor pedig nincs második világháború, nincs holokauszt, Magyarország nem kerül szovjet befolyás alá, és nem marad le több mint fél évszázaddal a nyugati világ fejlődésétől. Ismeretes: a két világháború közötti revízió gondolatával szinte a teljes magyar társadalom egyetértett vallásra, származásra, pártállásra való tekintet nélkül. Így sodródtunk Európa legerősebb hatalma, Németország karjaiba. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az 1938-as müncheni egyezményt Anglia és Franciaország is aláírta, szabad kezet adva Hitler terjeszkedésének.
A Trianon utáni nemzetfejlődés ettől még bámulatos, hiszen már a harmincas évek derekára a közepesen fejlett európai országok élvonalába emelkedtünk. Mindezt soha nem szabad összekeverni azzal, ami ’38 után Ausztria bekebelezésével és a náci eszmék terjedésével az országhatáron belül megtörtént. Ez a néhány esztendő tragikus fejezete történelmünknek.
– A Trianon-mozifilmet apja emlékének ajánlotta. Hogyan érintette családját Magyarország felosztása? Egyáltalán hányféle történet létezik Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről és belülről nézve, és ez a sokféleség hogyan mondható el hitelesen?
– Mai észjárással nehezen elképzelhető, mit éreztek nagyszüleim 1920. június 4-e másnapján, amikor hirtelen az egyharmadára zsugorodott országban találták magukat. A magyar családok szinte mindegyikét érintette valamilyen formában, hogy a lakosok hatvan százaléka, köztük 3,5 millió, magát magyarnak valló honfitársunk határon túlra került.

Trianon lényegében lezárta a csonka ország határait, s elképesztő fizikai és szellemi elnyomást hozott az elszakított magyarságra.

Rokonságunk, barátaink egy része határon kívül rekedt, az itthon maradottakat pedig a tehetetlenség érzése sodorta sokszor a kétségbeesés szélére. Nem független ettől az érzéstől, hogy gyerekként szokatlanul hangos családi vitát éltem át 1956-ban, amikor arról volt szó, hogy menjünk vagy maradjunk. A megszokottól eltérően ezúttal apám akarata érvényesült. Ahogy mondani szoktuk: kalandvágyból itthon maradtunk. De ha belegondolunk, hogy a XX. század történései okán hány százezer értékes honfitársunk hagyta el az országot, akkor kisebbfajta csoda, hogy még mindig létezünk, sőt képesek vagyunk önerőből megújulni. Irodalomban, filmen és színházban személyes sorsok bemutatásával lehet igazán átélhetővé tenni a nemzeti traumát, szükség van ugyanakkor a tanulságok felismerésére és a továbblépés átgondolására is.
– Alkalmas erre egy rockopera?
– A rockzene a XX. század második felében kialakult, átütő erejű zenei műfaj, amely a társművészetekre is óriási hatást gyakorolt. A Jézus Krisztus szupersztár óta egyértelmű, hogy zenei nyelve alkalmas egész estés, dramatikus történetek előadására. Ezt Magyarországon 1983-ban az István, a király színpadra állításakor mi is bizonyítottuk. Két évvel ezelőtt a Hősök terén Itt élned, halnod kell címmel mutattuk be huszonöt képben a magyar történelem meghatározó pillanatait. A látványos produkció sikerét látva gondoltam először arra, hogy érdemes volna a XX. század történetét is hasonló eszközökkel feldolgozni.

A Trianon-rockopera – egész pontosan történelmi rockfantázia – négy tételből áll. Az első a millenniumtól 1919-ig tart, a második a trianoni döntéstől a revízió gondolatának beteljesülésén át 1944-ig vezeti a közönséget, a harmadik a világháborút követő évtizedeket idézi fel egészen a rendszerváltozásig, míg a negyedik tétel a határok feletti nemzetegyesítés eszméjét mutatja be 1990-től napjainkig.

A történelmi időket dokumentumok, irodalmi szövegek idézik fel – a műfaj sajátosságait figyelembe véve személyes történeteken keresztül szeretnénk hatni. Azokból pedig van bőven.
– A Hősök tere önmagában is megidézi történelmünket. Hogyan működik a hely szabadtéri színpadként?
– A trianoni problematika felmutatása szempontjából igazán ihletett környezet. Az Esztrád Színház ismét nagyszabású produkcióra vállalkozott az ország legszebb szabadtéri színpadán. A zeneművet öcsém, Koltay Gergely írta, együttese, a Kormorán több mint negyven éve a magyarság összetartozásának gondolatkörében írja dalait. A produkcióban régi munkatársaim szerepelnek: Varga Miklós már két gyermekével, Szabolccsal és Viviennel együtt lép színpadra, az énekesek közül mások mellett kiemelhetem Vadkerti Imrét, Kalapács Józsefet, Rudán Joe-t, Makrai Pált és Palcsó Tamást, a színészek közül Sipos Imrét, Laklóth Aladárt, Ruttka Laurát és Varga Klárit. Nagy segítségemre vannak a Turay Ida Színház és a komáromi Magyarock Dalszínház művészei, lovasok, katonai hagyományőrzők, artisták és persze a Doktor László koreográfus vezette táncosok. Hatalmas díszletrendszerrel, látványos világítási effektekkel és hátrafelé emelkedő, kényelmes, kifogástalan rálátást biztosító nézőtérrel várjuk a történelem iránt érdeklődőket június 22-én és 23-án este.
– Milyen visszhangra számít a magyar közönség és a környező országok részéről?
– Az én generációmat arra nevelték, hogy ne foglalkozzunk a határon túli magyarok ügyével, az csak olaj a tűzre, hiszen Ceauşescu kétmillió magyar túszt tart a kezében. A mai állapotokat persze össze sem lehet hasonlítani azokkal az évtizedekkel, amikor a magyarlakta területekre történő agresszív és tömeges betelepítéssel, az iskolák és szellemi műhelyek üldözésével, sőt, fizikai megsemmisítéssel akarták véghezvinni az erőszakos asszimilációt.

Román szurkoló provokációja a Magyarország–Románia Európa-bajnoksági labdarúgó-mérkőzésen Budapesten 2015-ben. Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

Azokban az időkben megdöbbenve érzékeltem, hogyan bánnak honfitársainkkal a „baráti országok”, vagy hogyan szedik szét az autómat a komáromi híd északi oldalán és a nagyváradi átkelőnél – minderre sokáig nem voltak válaszaim. Azt mondták, az internacionalizmus eszméje a gyógyír. Súlyos téveszme volt ez, de ugyanígy nem állja meg helyét az a harminc évvel ezelőtti gondolat, hogy a határok átjárhatóságával egy csapásra megoldódik minden probléma.

A velünk élő trianoni problémahalmaz itt van körülöttünk, ha beszélünk róla, ha nem. Napi tapasztalat, hogy egy székely zászló kitűzése államközi botránnyal jár, és a felvidékiek nem kérhetnek magyar állampolgárságot, mert a hatalom elveszi tőlük a szlovákot.

Ezért úgy gondolom, hogy a problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Ahol rossz a lelkiismeret, ott nagy az idegesség – ezt személyesen is átéltem, amikor 2005-ben a Trianon-filmem miatt Raffay Ernő történésszel együtt kitiltottak Romániából. Nyilván most is nagyítóval figyelnek majd, de tiszta a lelkiismeretem. Nem fölös szenvedélyeket kívánok kelteni, hanem őszinte, kiforrott gondolatokat szeretnék megfogalmazni a kibontakozás irányának felvázolásával. Ebből a szempontból felbecsülhetetlen értéknek tartom a 2010. évi 45. számú törvényt, amely június 4-ét nemzeti emléknappá nyilvánította. Az országgyűlés kimondta, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. Ez lényegében a határok feletti nemzetegyesítés gondolatkörének törvénybe iktatása, amelynek tartalommal való megtöltése mindannyiunk feladata.

TÓTH IDA (Magyar Idők)