Bár rohanó világban élünk, és gyakran megfeledkezünk arról, honnan származunk, hová nyúlnak vissza gyökereink, jó megtapasztalni, hogy egyre többen öltik fel a népi vagy népies viseletet, táncházban tanulják a régi lépéseket, kézműves-foglalkozásokon ismerkednek a hagyományos mesterségekkel, vagy járják a vidéket – mutatott rá köszöntőjében Balogh Irénke, a hímzőkör foglalkozásainak egyik vezetője.
A rendezvény házigazdája, Péterfi Ágnes lelkésznő azokról a gyönyörűségekről beszélt, amelyek csütörtökönként az unitárius templom talán legkisebb szobájában születnek. „Van-e szebb, van-e jobb, kell-e több a Jóistennek, mint az látnia, hogy akár néhányan, de ott vannak együtt?” – elmélkedett.

Az Öltögető célja, hogy ne vesszen feledésben mindaz az érték, amit nagyanyáink, dédanyáink hosszú téli estéken lámpafénynél megvarrtak, kihímeztek vagy megszőttek.

Lányok és asszonyok ezek díszítőelemeit elevenítik fel, új értelmet kölcsönözve nekik. A kiállítás anyaga számtalan tájegység mintakincsét szemlélteti, különféle ruhadarabokon és textíliákon, kiegészítőkön, drapérián és asztalterítéken tárja az érdeklődők elé az udvarhelyi, furtai, árapataki és szentistváni mellett a cserépfalusi matyó, a drávaszögi és a délalföldi szőrhímzés, a palóc, valamint a barcasági hímzések legszebbjeit, mindegyiket más-más megvilágításban.
Kívülállók értékőrzésnek látják tevékenységüket, maguk az alkotók tanulási folyamatnak tartják a hímzést, ami mindenekelőtt türelemre tanít, de sikerélményt, önbizalmat is ad – fogalmazott Vargyasi Melinda, az Öltögető másik vezetője. Úgy értékelte, a hímzés kezük és lelkük munkája is egyszerre, hiszen „amíg a szálakat rendezgetjük, addig van időnk gondolatainkat is rendbe tenni”.