Kormánypárti demonstrációk amúgy másutt is előfordultak már, jobb helyeken azonban – mint Magyarországon a békemeneten vagy Lengyelországban – jobbára civil szervezetek a kezdeményezők, a résztvevők általában meggyőződésből mennek oda, nem pénzért vagy nyomásra, kényszerből, a tüntetés célja pedig rendszerint egyértelmű és jól azonosítható, például a népakarat felmutatása valamely fontos kérdésben.
A szombati bukaresti akción leginkább ez utóbbi, a népakarat hiányzott. Nem a résztvevők létszámával volt gond, hiszen a törvénytelenség határát súroló mozgósítási módszerek alkalmazásával a kormánypárt éppen elég emberét utcára vitte, inkább az lehet a baj Liviu Dragneáék számára, hogy ennek a – különben elkötelezett híveikből álló – tömegnek szemmel láthatóan fogalma sem volt, miért vagy mi ellen tüntetnek. Látszott ez abból, ahogy csöppet sem jöttek lázba a szónokok beszédeitől, a „párhuzamos államot” ostorozó kijelentésektől, inkább az olyan jól beazonosítható politikai ellenfelek neve hallatán hurrogtak kicsit hangosabban, mint például Klaus Iohannis, a végén pedig mindenki alig várta, hogy hazaindulhasson.
Mindez akár részletkérdésnek tűnhet, pedig valójában igen fontos a Szociáldemokrata Párt jelenlegi vezetői számára. Merthogy azt jelzi: saját táboruk ugyan támogatja őket, de vélhetően inkább azokért a szociális intézkedésekért, amelyek ideig-óráig megteremtik a jólét illúzióját. A nagy háborút a párhuzamos állam, Kövesi és a szekusok ellen annyira nem értik, és talán nem is érdekli őket. Csodálkozni amúgy nem lehet ezen, számukra nem életbevágó kérdésekről van szó: az ügyészek visszaélései, a gyanúsítottak meghurcolása, az indokolatlan telefonlehallgatások mind olyan – különben valóban súlyos – problémák, amelyek elsősorban az elitet érintik. A teleormani nyugdíjas gazdát aligha viszik el bilincsbe verve a nyomozók, és az sem valószínű, hogy paradicsomszedés közben telefonbeszélgetései lehallgatása miatt aggódna.
Liviu Dragneáék tehát legjobb esetben is csak félsikert értek el a megademonstrációval: népet még csak-csak sikerült felmutatni maguk mellett, népakaratot azonban aligha. Választóik ugyan egyelőre kitartanak mellettük, de nem feltétlenül ebben a háborúban. Akkor pedig felmerül a kérdés: az úgynevezett párhuzamos állam elleni harcban hasznos-e egyáltalán az ilyesfajta kezdeményezés? Már csak azért is fontos kérdés ez, mert bizonyos túlkapások, visszaélések, szekus­állami reflexek visszaszorítására, a jogállamiság megerősítésére valóban nagy szükség lenne Romániában.
Csakhogy ezt a harcot nem a vörös bűnbandának kellene irányítania.