A gyakorlati és elméleti képzés egyszerre folyt: bár még csak a táblák jelentését, az elsőbbségadás, az előzés, a fő- és mellékutak viszonyát, a körforgalomban való közlekedést, az elsősegélynyújtást tanultuk, közben már a forgalomban is forgolódtunk oktatóm, Béni vigyázó tekintete által követve. A vezetést nagyon szerettem, s talán érzékem is volt hozzá, de aztán mégsem szereztem meg a hőn áhított könyvecskét. Akkoriban igencsak ritkán, két-három havonta jártam be Barótról Sepsiszentgyörgyre, olyankor is inkább a könyvelőségen és reklámirodában forgolódtam hivatalos ügyeket intézve, na meg a kollégákkal a fiókszerkesztőséget látogattuk szorgalmasan, szóval nem csoda, hogy elméleti vizsgát tenni – azt is meglehetősen felkészületlenül – egy év alatt csak kétszer jutottam el, az elért tizennyolc pontot a rendőrök meg igencsak vékony teljesítménynek ítélték. Másodszor már jóval érettebb fejjel, talán hét-nyolc évvel később már iskolavizsga is volt, amelyen sikeresen át is estem, de a megyeszékhelyi vizsgát csak nem vettem komolyan, azaz a sofőrködésre felhatalmazó kis könyvecske továbbra is hiánycikk a családban.

Ki hitte volna, hogy a nincsnek még egyszer haszna lesz?!

A napokban történt, hogy édesanyámat este kilenc óra után valaki azzal hívta fel: ő a policia munkatársa, s azért keresi, mert gyerekével baleset történt, amely elég súlyos következményekkel járt, de a sértettnek anyagi gondja van, lehet vele egyezkedni, kész az ügyet meg nem történtté tenni, ha azon nyomban némi pénzmaghoz jut. Ő kész segíteni, vállalja a felek közti ügyintézést. Édesanyám első gondolata az volt, a közel húsz éve hajtási jogosítvánnyal rendelkező nővéremmel történt valami, de aztán rögtön bevillant, talán húsz perce sincs, hogy telefonon beszélt vele, otthon van, azaz vele biztosan minden rendben. Szóval a titokzatos idegennél reflexből arra kérdezett rá, hogy a fiával történt-e baj, mire gyors igenlő válasz érkezett: igen, a fiuk vezetett, amikor a pöcánia megtörtént. Ezt hallván édesanyám igencsak megkönnyebbült: bár az elmúlt évtizedekben nem feltétlenül könnyítettem meg az életét, abban biztos volt, annyira felelőtlen nem vagyok, hogy hajtási nélkül kormány mögé üljek, ráadásul az adott órában szinte biztosan otthon vagyok, s a három gyermek fürdetésével és altatásával foglalkozom. Mindezt még végig sem mondta, amikor a policia ügybuzgó munkatársa letette a telefont – biztosan megvolt a kellő tapasztalata ahhoz, hogy ha egyszer nem jött be a húzása, nincs miért a dolgot erőltetnie.

Azért nyomban engem hívott. Állítólag azért, hogy elmesélje a történetet, de élek a gyanúperrel is, hogy tudni akarta, tényleg nem randalíroztam-e. Mert az anyák csak ilyenek: szeretnek biztosra menni.