A húgomról tud ezt-azt. „A ti családotok volt az én második otthonom sokáig. – Szeretve voltál.” Szóba került az édesapja. Nem lehetett könnyű egy nyugtalan, nyughatatlan apával. Egy szent  „őrülttel”. Jelenség volt, és egy jelenséggel nem lehet csak úgy együtt élni. Egy jelenség saját magával is állandó küzdelemben áll. Zseni volt, és a zseniségnek ára van. Békétlen volt, és a békétlenségnek is ára van. Fizetett is érte. Meghurcolták,  megfosztották a szabadságától, a színpadtól, emberi méltóságától. Vitte a keresztjét még egy ideig, aztán elment... Visky Árpád. Másképp mondott verset, másképp csinált mindent, mint a „földi halandók’’.

Tompa Gábor előadásában az Árpi Woyzeckje egy új utat mutatott. Tizenhét évesen hirtelen egy más dimenzióba kerültem. Olyan volt, mint az ugyanabban az évben megélt első nagy szerelem, amely egy életre megváltoztatott, megnyitott bennem valamit.

Aztán Árpi eltűnt egy időre. Amikor megőszülve, zavarodottan előkerült, egy segítőkész régi ismerős munkát ajánlott neki Marosvásárhelyen. A konzervgyárban...

Főiskolás voltam, az apám kérte, hogy nézzen néha rám. Megtette többször is.

Egy alkalommal ebédelni hívott a Maros vendéglőbe. Fél órát csendesen beszélgettünk, aztán odakiáltott a főpincérnek: „Marci, te is megőszültél! Én azt hittem, azt csak a börtönben lehet a veréstől.” Nem emlékszem, mit ebédeltem... Csak arra, hogy megkért, kísérjem el egy barátjához. Nem messze van a műterme. Fél egyedül az utcán. A barátjánál vodkát ittunk, és arról mesélt, hogy Szilágyi Domokossal szokott beszélgetni... Én aztán eljöttem. Pár hét múlva egy reggel várt rám a főiskola előtt. Egy nejlonzacskó volt a kezében. „Mit csinálsz itt, Árpi? – Tegnap volt az utolsó napom a gyárban, megyek haza. Mit üzensz apádnak?” A kezembe nyomta a zacskót. „Ezt neked hoztam. Egy ideig elég lesz.” Tele volt konzervvel. Elbúcsúztunk.

Akkor láttam utoljára.