A figyelmeztetések nem a technika ellen szólnak. A technikai fejlődést nem tudjuk, és nem is szabad korlátozni. A figyelem gyermekeink és a technika kapcsolatára irányul, vagyis arra, hogy hogyan épülnek be az új rendszerek az életünkbe. Szülőként nagy a felelősségünk.
A megválaszolandó kérdés inkább az, hogy a körülöttünk zajló változásokat egy vállrándítással, passzívan elviseljük, és engedjük, hogy minden akadály nélkül begyűrűzzenek családjaink életébe, vagy legalább próbáljuk megérteni, hogy mi történik a gyermekeinkkel? Csupán a véletlen dönti el, hogy élvezői vagy alanyai lesznek a változásoknak? Van rá esélyünk, lehetőségünk, hogy megtanítsuk őket a technika okos használatára azért, hogy ők maguk tudják majd értelmesen szabályozni annak előnyeit és hátrányait?
Beszélgettem már olyan apával, aki szinte büszkén hangoztatta: őt ez a „mobilos-kütyüs” világ meghaladja, nem ért és nem is akar érteni hozzá. Nem tudja, hogy miket „nyomkod” a gyermeke, amúgy is „ilyen az élet, ez van, ezt kell szeretni”. Ugyanakkor egyre gyakrabban kerülök kapcsolatba szülőkkel, pedagógusokkal, akik felelősségük teljes tudatában érdeklődnek a „digitális újhullám” iránt.
Családjainkban ma alig észrevehető változások mennek végbe. Otthoni beszélgetések, szülői értekezletek, előadások egyre gyakoribb témája a felnövekvő digitális nemzedék és a képernyők kapcsolata.
Szülők panaszkodnak, hogy gyermekeik túl sok időt töltenek a mobileszközökkel, és képtelenek szabályozni otthonukban ezek használatát. Aggódnak, mert csemetéik életéből szinte teljesen kimaradtak a személyes kapcsolatok, szabadidejüket nagyobbrészt a világhálón töltik. Úgy tűnik, ezek a változások alapjaiban ássák alá a szülő–gyermek kapcsolatot.
Nemrég egy tíz évvel ezelőtt írt tanulmányban a televíziózás ártalmairól olvastam. Az író figyelmeztet: egy új világban minden este egy új „bálvány” előtt hódol a család. Humoros történettel folytatja: két marslakó hazaérkezve ajándékot vitt a klánjuk vezérének. A lába elé helyezték a hatalmas televíziót, és ezekkel a szavakkal adták át: „Nem sikerült rabságba ejteni egy földi lényt sem, de az egyik istenüket elhoztuk”.
A mai kor vívmányait tekintve kijelenthetjük: a régi családi tévék még hasznos bútordarabok voltak. A tudatosabb szülők tudták, hogy mely műsorok jók gyermekeik számára, nem volt nehéz figyelemmel kísérni az általuk követett tartalmakat. Aztán a tévék egyre olcsóbbak lettek, a háztartásokban megszaporodott a készülékek száma, jutott egy a konyhába, a gyermekszobába és a hálószobába is, néhányan ma már azt is megengedhetik maguknak, hogy a zuhanyzófülkéjükbe szerelt képernyőn követhessék a reggeli híreket.
Ma már a technológia jóvoltából a digitális tévénken, laptopunkon, tabletünkön vagy okostelefonunkon keresztül állandó hozzáférésünk van az információk tömkelegéhez, a szórakozás legkülönfélébb formáihoz. A családi tévé megsokszorozódott, és ott lapul családtagjaink zsebében, iskolatáskájában, de már az autóülés háttámlájába is beszerelhető, hogy gyermekeink egy percig se unatkozzanak, és nehogy észrevegyék az utazás közben mellettük elsuhanó táj szépségeit.
Ma a képernyők jelenléte annyira általánossá vált otthonainkban, hogy a szülők túlnyomó része nem lát már benne fenyegetést, és gyanútlanul engedik át otthonukat az új „bálványoknak”. Pedig bármennyire okosak is legyenek az eszközeink, a gyermekek természetes kíváncsiságát az a szülő elégíti ki, aki foglalkozik vele és segít neki a világ felfedezésében. Próbáljuk megérteni: ma már az otthonaink visszahódítása a tét!
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
