Szerdán a Nemzeti Sporthivatal, személyesen Octavian Belu a Legendás Bajnokok díjával jutalmazta a román sport sokszoros olimpiai bajnokait (köztük Szabó Katit is), kifejezve ezzel a román sportmozgalom elismerését mindazok irányában, akik rendkívüli teljesítményeikkel hozzájárultak a román sport fejlődéséhez, dicsőségéhez.

A kétszeres díjazottal és két gyermekével, Lorenzóval és Zenóval bátyja, Szabó Albert (Öcsi) otthonában találkoztunk. Szeme az örömtől csillogott, bár arca az utazás (Franciaországból Bukarestbe, Bukarestből Sepsiszentgyörgyre) és a kétnapos rendezvény okozta fáradtság jeleit viselte.

— Szemed úgy csillog, mint a Hajnalcsillag, ez pedig jó jel.

— Mi tagadás, jólesett a két díj, a díjazást megelőző figyelmesség (a repülőtéren Octavian Belu gépkocsija várt, hogy a szállodába vigyen minket). Aztán a találkozó... Hát, az egy életre szóló élményt szolgáltatott. Olyan sporttársakkal találkoztam, akiket húsz éve nem láttam. Ott volt három helsinki olimpikon is, testben megtörten, lélekben feldobódottan, mosolygó arccal, csillogó szemekkel.

— Ez az elégtétel, melyet a két díj szolgáltatott, feledteti-e az aktív tornászként kapott pofonokat, megaláztatásokat?

— Nem. Nem feledtetik, mert nem feledtethetik. Viszont valamelyest enyhítik a sérelmek, a megaláztatások okozta fájdalmakat. De ezeket most hadd, ne részletezzük, elmondtam már jó néhányszor.

— A tornásztársak közül kik voltak jelen?

— Cristina Grigoraş, Daniela Silivaş, Lavinia Miloşovici, Simona Amânar, Andreea Răducan, Maria Olaru...

— És a többi olimpiai híresség közül?

— Elisabeta Lipa, Sanda Toma, Valeria Răcilă, Nicu Vlad, Ştefan Rusu, Ion Draica, Ivan Patzaichin, Diana Mocanu, Szabó Gabriella...

— Szabó Gabival beszélgettetek-e, s ha igen, miről és milyen nyelven?

— Elmondta, hogy őt rendszerint Szabó Ecaterina néven szólítják meg... De végül is nincs ezzel semmi baj, elvégre egy négyszeres olimpiai bajnoknak nézik. Románul beszéltünk. Édasapját hibáztatja azért, hogy nem tanította meg magyarul, s neki most ezért szégyenkeznie kell. Meg is erősítettem ez irányú érzésében, mondván neki, hogy édesapja hibáját eddig már ő maga jóvátehette volna, mert illik tudni szüleink nyelvét, ráadásul a férje is magyar. Egyébként szimpatikus, kedves teremtés.

— Bukarestbe elkísértek fiaid, valamelyik tornászlány hozta-e a gyerekét?

— Ott volt Silivaş fiacskája, Jeadan, aki hat hónappal fiatalabb Zenónál, de mozgásban egy korosztályba tartoznak. Volt is bajunk este a vacsoránál a két gyerekkel nekünk, mamáknak, a tornászlányoknak, a pincéreknek...

— Gondolom, nem vallottak szégyent, igazolták az aranymondást, mely szerint ,,az alma nem esik messze a fájától..."

— Ó, Karcsi bácsi, ezek túltettek rajtunk...

— Kati, olyan nehezen mozogsz, valami baj van?

— Előjött a diszkoszsérvem. Több hétre ágyba döntött. S hogy a baj nagyobb legyen, becsípődött egy, a jobb lábamba leszolgáló idegszál. Hadd ne mondjam el, mennyit szenvedtem. Na de most jobban vagyok.

— Aktív tornászként nem voltak gondjaid.

— Így igaz, most viszont feltört a baj. Az orvosom megnyugtatott, hogy vannak még ilyen betegei, s azok nem tornásztak. Tehát nyugodjak meg, a gerincsérv nem kimondottan tornászbetegség. Mi tagadás, én nem is gondolkoztam ezen. Én a gyógyulásra összpontosítottam, s összpontosítok ezután is.

— Küszöbön az olimpia. Mit gondolsz, lesz román siker?

— Nagyon tartok ettől az olimpiától. Minden tekintetben. Jóslásba nem bocsátkozom.

— Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy visszaesett a román tornasport?

— A pénz.

— ?

— Elnéztem a 2004-es olimpia sztárjait, Ponort, Roşut. Már mindenük megvan. Nincs, amiért tornászniuk. Mi hozzájuk képest nem kaptunk semmit. Mi azért csak tornásztunk.

— Olvasóink, s gondolom, a megye sportbarátainak nevében kérlek, hadd osztozzunk örömödben, hadd gratuláljunk díjaidhoz, kitüntetéseidhez, hiszen ha valaki igen, akkor te mindenképpen rászolgáltál.

— Nagyon szépen köszönöm.