A szülőföldé, amely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége. A költő pedig nem tett mást – ahogy mondani szokta –, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született. Versei különösen revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években. Ekkortájt tudatosult, hogy Trianonnal beteljesedhet a herderi jóslat a határon túli magyarságot illetően, hogy ténylegesen is eltűnhetnek milliós közösségek, például a romániai magyarság is.

Költészetének azonban a nemzetiségi lét bár meghatározója, de nem kizárólagos értelmezője.

A költő a „provincia” nyelvét emelte meta-világirodalmi nyelvvé, s ezen az egyszerre „provinciális” és egyszerre meta-világirodalmi nyelven képessé vált egyetemesen is költészetté formálni a huszadik századi ember legfontosabb kérdéseit, az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágyát – amelynek része, számára legfontosabb része az erdélyi magyarság léte és sorsa. Költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött „palackposta”-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra a figyelmet. A „népi”, az „elkötelezett”, a „nemzeti sorsirodalom költője” hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása.

Kányádi Sándor költészete mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.

Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, amelyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt, idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.

PÉCSI GYÖRGYI (Monográfia-részlet)